A két öreg

A régi kis kert a invalidus fákkal, a kvietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillage-okkal még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik; a vén csont még mindig a föld felett jár, és számítja magát az élők közé.

Pedig már alig van egy ismerőse a városban.

Az egész kisváros népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből „csendes emberek” lettek, hanem egészen más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabíró-világ, ott künn búsulnak faluikon, s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé; a sima arcú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a múlttal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymás után hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz után egész utcák maradtak építtetlenül, s amik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. Aki végigment az utcán, minden ablakon beköszöngetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva guardia küszöbén tűt, cérnát.

Mikor a vénember végigmegy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utcán, szomorúan számlálgatja magában: „Már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurtakereskedők boltja lesz már.”

Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt megszokni.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harci munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjúsága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még cérnaáruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni ablakán, s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, amint menne hazafelé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:

– Jó napot, őrnagy uram!

Kolbay meglepetve pillanta fel, és egészen kiderült feszes arca, amint az ablakban meglátta Lávayné arcát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

– Meg se látogatná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.

– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de sohasem láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé, s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét, s látszott arcán a büszke gondolat: No ugye megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

– Bizony, nagyasszony, már azt hittem, végképp odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült, és nem felelt erre a kérdésre.

Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.

– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soirée, vagy hogy nevezik, a sok koncert. Aztán mindennap színházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arcán két könnycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.

– Őrnagy úr – szólt azután komoly hangon –, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.

– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem asszonyom, mert én voltam az, aki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No, de elengedem. Hát mit mondtam, ugye? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öregasszony hosszú szálat eresztett rokkáján, s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:

– Az én gyermekeim nem boldogok.

– Hogyan? – szólt egészen elszomorodva a hadastyán. – Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond. Azt az asszonyt már egyszer félreismerte, és én azt mondtam, az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.

– Igaz, Judit derék nő, hű feleség.

– Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.

– Nem ő a hibás!

– Nem ő a hibás? – kiálta fel térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. – Tehát a másik?

– Igen, a másik!

– Béla?!

– Az, a fiam.

– Óh, ezt szörnyűség kegyedtől hallani. Ez határos a hihetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint amilyen, hanem egy hárpia volna, Medúzafővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordoznia azokért, amiket szerelmében miatta merészelt!

– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla felejtkezni.

– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, aki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjéért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?

– Van.

– Óh, az nagyon rossz-szívű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.

– Úgy van. Nagyon rossz-szívű és ravasz. Fertőyné az.

Kolbay hátraesett a pamlag támlájáig e szóra.

– Szerafin? Az én húgom?

– Igen. A kegyed húga. Hogyan jött, miként jött, azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozov hercegnél Béla Fertőynével.

– Volozov hercegnél?

– Én nem tudom, ki az; nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy amióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik, és nem mondja meg, hová. Én tudom, hogy hová. – Fertőyné válni akar férjétől, s Béla az asszony pörét viszi.

– Ah, kegyed milyen újságokat mond nekem.

– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafin válópere miatt utazik egész Erdélyig, ahol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte, az az ő titka. És amellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik, s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki oly híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki odabenn, amikor egy másik asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül efelől gondolkozik. Óh, uram, ettől az asszonytól én sokat tanultam. Ez az asszony egy mártír, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

– De hisz ezek infámis dolgok, amiket kegyed énnekem itt elmond – csattant fel az öregúr haragja teljességében. – Mi szüksége Szerafinnek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, akiket elbolondítson? Egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közölte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint amilyennek hiszik.

– Mit akar ön tenni?

– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafint, és az nagy számadás lesz, amit én fogok vele elkövetni.

– Ezt vártam öntől – szólt Lávayné felállva helyéről, megszorítva a hadastyán kezét.

– Ugyebár meg volt győződve előre afelől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

– Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.

– Ugyebár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.

– Minden erőmmel.

– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellent? No, az nagy számadás fog lenni!

– Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről. Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta előre merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

„Az nagy számadás lesz!”

Szerafin nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogatójegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, aki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy éppen unokahúgát jön látogatni, akit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez éppen rendkívüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafin az utóbbi napokban annyira el volt telve új fantazmáival, hogy az öregember emléke egészen felzavarta kedélyét.

Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől, s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt; és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?

Azok is ámították.

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önként helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjúkori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.

És Róbert rémképe végképp elmaradt.

A sápadt asszony arcán ismét kezdett életpír derülni. A herceg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arcképét, s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafin annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem bíró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező szimptómái.

Vajon miért jöhet Kolbay?

A komornyiknak azt ígérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha ígérte, hát bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játsszék egy ember előtt, aki sehogy sem illik bele megszokott környezete sablonjaiba. Víg legyen, tréfás, enyelgő? Hagyja játszani ötleteit, mint otthon kisleány korában? Vagy mutasson gravitást, az úriasszony tekintélyét? Vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, akit rég nem látott? Vagy közönyös, blazírt legyen, mint akinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a szalonban hallá Szerafin ismeretes, rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki budoárjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltűnő; ez őneki már típusa volt. Azért Szerafin fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: „Hozta isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?”

– Hozzátok? – szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. – Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.

– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi nálam. – Szerafint az lepte meg, hogy Kolbay őt első látásra tegezni kezdé, amit különben sohasem tett.

– Köszönöm. Éppen csak azért jövék, hogy megtudjam, miért váltok.

– Ismeri ön Fertőyt?

– Ismerem.

– Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk.

– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzámentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle; akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzámenni, akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle.

Szerafin elég szerencsétlen volt ahelyett, hogy e dilemmából egy bonmot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt.

Megkapta azután amit keresett.

– Kedves Szerafin, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, amit kegyed saját életéből csinál.

– Kérem – szólt bele Szerafin –, a tárcaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.

– Kivéve azt az esetet, amikor a regény tárgya oly régiókba száll alá, amik az olvasót azon nyilatkozatra bírják, hogy „Erre a lapra tovább nem prenumerálok”.

– No, és az én regényemnél az volna az eset? – szólt Szerafin neheztelő hangulattal.

– Tán nincs. De lehetne. S éppen azért én nem mint kritikus, de mint jóbarát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonckése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.

Szerafint meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hírlapi körülírásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

– Kedves Szerafin, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, amiket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban; ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba sohasem viszi.

Szerafin ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.

– Családunk minden tagja dölyfös volt; azt szerettem – folytatá az öregúr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. – Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kívántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzarisztokrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, ahol lakom, nem találok egynél több embert, akihez szólni s akinek szavát meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süketnéma vagyok.

– De hát beszéljen ön rólam! – sürgeté Szerafin, kit e hosszú preambulum idegesített.

– Mindjárt beszélek. Kegyed is oly büszke gyermek volt. Óh, én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek majd megaláztatás lesz a vége.

– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről – szólt Szerafin összeborzadva.

– Nem beszélek húgom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolc év lefolyt. Az özvegyruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, akik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt, s felvevé a menyasszonyruhát másodszor, és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy karriert fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafin kevély, nagyravágyó; akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, akik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt.

– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt – szólt bele halk mentséggel Szerafin.

– Én csak azt mondom, hogy „akkor” hittem így – de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jöjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nemsokára jön olyan beszéd, amikor felugrálunk székeinkről, és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utcán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

Szerafin remegve tette össze kezét, mintha kíméletért esdene.

– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, amit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, ami tetszett. Nem misztérium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy hercegi korona vet rá; én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.

– Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.

– Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.

– Hallgatni fogok.

– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde utat vett ugyan kevélysége, ambíciója, de mégis ambíció volt az, rangviselő férj, hercegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambíciója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafin remegett, mint egy gyermek, és elhalaványult titkának felfödözése miatt.

– Szerafin húgom – folytatá a kérlelhetlen öreg –, kegyednek és ifjúkori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, ahol „enyim – tied” néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor, azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most, azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. – Meglehet, hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert amit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.

– Meghallgatom. Mert már tudom előre.

– Óh, kedves Szerafin, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugye, hogy én kegyednek szentimentális előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifjú Lávayné könnyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

– Honnan gondolja ezt? – szólt Szerafin meglepetten.

– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelműségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel, akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.

Szerafin, mintha kígyó csípte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.

– Ugye, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? – szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. – Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafin hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arca égett, ajkai reszkettek. Egy percre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat, s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, amiket még ez öregember szemébe akar mondani.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– Eddig volt kegyed valami; egy nő, akinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől, és lesz az, amit úgy hínak, hogy „szépasszony”. Ez már rossz cím. „Szépasszony” és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni, és az nem lesz hízelgés, és akinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafin ismét leült szembe az öreggel, mint aki elhatározta, hogy ha méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.

– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, akiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama régióba, ahol a silány, jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem, és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő amennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután „egy gazdag ember” önzésének skrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, amivel ez elhallgattatás történt), éppen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre, és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, akiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahúgom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, ahogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

Szerafin felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.

– Maradjon. Ne menjen azokhoz, akiket mondott.

– Félt valakit? Tán éppen engemet? A vén csontot?

– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, amit szükségesnek lát, ellenem vagy bárki ellen.

– Holnap délig? Mikor van ön szerint dél?

– Tizenkét órakor.

– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek. Addig nem mutatom magamat az utcán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafin egyedül maradt. Ah, nem egyedül! Egy egész pokol társaságában.

Amit ez az öregember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.

„Nem kellettél neki feleségnek; de kellenél szeretőnek.” Ez a gondolat elég a megőrülésre.