Harminckilencedik fejezet
(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonbann nagion vnalmass dolgoc leznec elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csudatünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar újság itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert a csudával határos az, hogy támadjon „egy” magyar ember, aki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy „másik” magyar ember, aki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy amit az első bolond összefirkált, azt ő betűről betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaillessze, még a közbeeső commákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimásszal bekenje, s papirosra lenyomtassa – és ami legcsodálatosabb, hogy akadjon egy „harmadik” magyar ember, aki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar újságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonatidegen embernek, akinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attul kap azért egy magyar újságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? Hátha elszökik vele? Hátha nem is újságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, amiből sok maradt meg a padláson? Mert az is kitelik az ilyen gauklertől, aki efféle gyalázatos mesterségre adja a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az újságot tőle, vajon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, ami abban nyomtatva van?

Ez a csuda azonban mind eképpen megtörtént, a „Magyar Híradó” kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben, s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formátum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a „Hon”-nak egynapi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyűlés, se országos virágtárlat, se iparoskongresszus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – Amit az újságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a „Magyar Híradó”-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, akitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Őtőle aztán elhordatták mások, s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kívánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hírlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját, s elfogadni a nuntiumokat, amikkel hajdú, kocsis, pesztonka beállít hozzá: „Tisztelteti a tekintetes első vicispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Híradó újságot.” – „Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Híradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tintapecsétet, már benne volt.” Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Híradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta-, szalonna-, pipahamupecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az újságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekingetett. Az apja ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglif volt. Lehetett az magyarul írva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója. A magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, ami a világon történik. Hanem az, amit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, amit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szűk ismerősvilága s az ismeretlen nagy világ között.

Tárhalmy gyakran rajtakapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Híradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Egyszer a kisleány, amint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti színházig az egész világ eseményeit, nekiemberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édesatyját:

– Ugyan, édes jó apám – megszabadult-e szegény Ráby Mátyás?

Tárhalmy szomorúan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből, s várta régen ezt a kérdést.

– Ezúttal, kisleányom, megszabadult. De ahogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe, s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.

A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magzát:

– Kedves édes jó apám: – rossz ember az a Ráby Mátyás?

– A legjobb ember, becsületes, igaz lelkű férfi.

A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.

– Hát azok az urak – akik őtet bántják – igazságos emberek?

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.

– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.

A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, aki jó ember, elveszítsék azok, akik nem jók?

Ez elől már ki akart térni a kérdezett:

– Mert ennek ez a rendi.

Mariska most, ügyes harcolókint, más oldalrul fogta a támadást.

– Haragszik édesapám Ráby Mátyásra?

– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.

– És mégsem védelmezheti őt azok ellen, akik bántják?

– Nem.

– De hát miért nem?

– Mert én is azoknak a pártján vagyok.

A leány bámulva tekinte fel rá:

– Az én kedves apám – azoknak a pártján, akik nem igaz emberek – és az ellen, aki jó ember, akit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?

– Ez országos ügy, amiben nem mérnek emberi igazsággal.

– De hát mi lehet ez az országos ügy, amiben nem kell emberi igazság szerint mérni?

– Szegény kisleány, te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, amit annyi nagy bölcs férfiak, akik a világ minden tudományával bírnak, nem képesek megérteni?

A kisleány most már belemelegedett az ostromlásba, s nem akart tőle tágítani.

– De hát, én Istenem! Miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kisleányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okbul kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az őseredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kisleányok is megértsék?

– Várj hát, édes kisleányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd, miért van ez így, s miért nem lehet másképp?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, ami alul-föjül kemény fapálcával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle színű festékkel írott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kígyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, amik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod, kisleányom, hogy mi ez? Hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.

– Ez Magyarország mappája.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Mármost, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, akit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a laprul: válassz! Mit mondanál?

A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.

– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.

Mikor arrul az emberrül volt szó, akit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édesapjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.

A leány a fejével bólintott.

– No látod: és vannak bölcs emberek, akik nem akarják azt megérteni. Akik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglóbus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S akik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, akiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; akikre nézve ez a paradicsom, amit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! Hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy „nemzet”, hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza emellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édesanyád volna ez a nagy haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: Öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attul majd elmegy a másvilágra, aztán te is megszabadulsz tőle meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségen, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?

– Eldugnám, ahol senki rá nem talál.

– Ezt tesszük mi. A mi császárnak igen jó ember. Szívébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Plánumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kínzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: Ej, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, civilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, akik el akartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmezzük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, aminek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én teneked azt parancsolnám, hogy holnaptul kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játsszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, amit vajjal és nádmézzel főznek; ez a jó; mit felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, amit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kisleány vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: „Ezt nem tehetjük, ezt nem vesszük be!” És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, aki továbbadná, amit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pincébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtül a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, amibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, amit ő el akar törülni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyűlésünket megszüntette, megyegyűléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, ami nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kisleány; azt, ha az apja is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges őelőtte. A kisleány, ha az apja rákócziánus, a „libertás” pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére hímezteti arannyal a kétfejű sast – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.

– Most mindjárt megértetem a kisleánnyal, amit meg akar tőlem tudni – folytatá az apa. – Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újraválasztották a megye rendei tisztviselőiket. Aki közülök rossz karakterűnek, tisztátlan kezűnek, megvesztegethető bírának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restauratiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkínzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét képezik, amely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz, jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, amíg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, amíg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, idelenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el cimborákul, hogysem kezet nyújtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint amilyen Ráby Mátyás, akik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek. Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!

– Még többet? – szólt a leány elrémülve.

– Igenis, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonnyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta. Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az orosszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okbul illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? Akkor azt mondtam rá: Nem értik azt a kisleányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! És gyásznap volt idefenn minden diadalhír, ami a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebbül elképzelheted azt a véghetetlen elbúsulást, ami az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon írnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekrutaállítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, ahol olyan emberek, mint én, aki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmóniában éltem, egy társaságba állunk olyan emberekkel, akiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s amíg a rablóbandát, aki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű, becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki láncokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Itt elhallgatott a főjegyző, s végigsétált alá s fel a szobában.

Aztán hosszú szünet következett. A kisleánynak sok-sok végiggondolnivalója volt.

Egyszer aztán megállt előtte az apa.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, amiben nem azzal a mértékkel mérnek, aminek emberi igazság a neve?

A kisleány megragadta az atyja kezét.

– Oh, édesapám. Szabad volna énnekem azt mind leírnom, amit nekem elmondtál, s aztán elküdenem Rábynak?

Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:

– „Te teheted.”

S aztán, hogy könnyebben menjen a kisleánynak a nagy írás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá.