Negyvennegyedik fejezet
(Kibeol megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
Már akkor volt Rab
Rábynak a jobb kezén egy lánc, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal
kezén egy másik, ami azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó,
amelyik a két keze csuklóját egymáshoz fogta. Negyediknek következett a nehéz
vas.
Két békó, amit hat
vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.
Ezt már nem
lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pöröllyel,
mikor le akarják róla verni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.
Akkora zajjal és
lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utcáról becsődült a
járó-kelő nép, s a vármegyeházából minden fehércseléd összeszaladt annak a
csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjú úrnak
a lábára.
S ilyen látványnál
a publikum mindig az elítéltnek a pártján van.
Mikor ezt a szép,
szenveteg arcú ifjút leültették a kövezetre, s az egyszerre megszisszent a
fájdalomtul, amint a lakatos a nehéz kalapáccsal az első ütést tette a
vasbékóra, ami a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva
fakadt minden körülálló, s elkezdett fennhangon sajnálkozni felette: „Oh, a
szegény nyomorult! Ugyan mit véthetett?” Az asszonyemberek leszedték a
fejökről a patyolatkendőiket, s azt hajigálták oda neki. Az pedig
csak bámult, s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer
aztán egy fehérszemély (talán Böske volt, nedves szemeitől jól meg sem
láthatta), odament hozzá a néptömeg közül, s letérdelve mellé, megmutatta neki,
hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet odacsavart neki a bokája
körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.
De a porkoláb elkergette onnan.
– Takarodj haza,
csula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy
bársonnyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja őkeme,
ha soká együtt lesz vele.
S letépte a
lábairól a zsebkendőket.
Mikor aztán készen
volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön
ültéből. De nem tudott.
A két kezével nem
segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem
tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.
Janosics durván
elröhögte magát.
Nincs is annál
nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül kecmeleg, csatlik,
botlik, elbukik a láncaiban.
Hanem az
asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat meg a
porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)
– Ti gyilkosok!
Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Így bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk
mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál
is pogányabbak vagytok!
– Ejnye mindjárt! – kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most
mindjárt megpüföli ez a sok asszonynép. – Kergessétek ki frissen ezt a
kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán „Upré, púpos!”, készen a
ketrec, tessék felsétálni a maga lábán!
A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott
maradt Ráby körül. Egy hajdú, akiben Ráby azt az első strázsáját ismerte
fel, aki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a
földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz
békó már keresztülvágta a vékony selyem lábravalót, s már felsebesíté a
bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.
Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a
lánc egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy
azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni
azzal a lánccal. Mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán
ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a lánc ereszti, mert akkor
megrántja vele a másik lábát: de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó
zsurolja a lábát. Oh, megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják
benne magukat!
Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.
Nem is abba a tömlöcbe vitték vissza, amiben eddig volt. Meg volt
neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöcök dolgában. Vannak jobbnál jobbak.
Ez éppen a legjobb volt.
Mindjárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves,
téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utcára s egy
vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt, és
sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába,
mert üveg nem volt rajta.
Azon a helyen, ahol a kályha szokott állni, volt egy nagy
kőkolonc befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vaslánc
megerősítve. Ehhez a lánchoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz láncát,
úgyhogy az e láncon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a
szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az
egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profont, az is
egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, amint egyszer rá
volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős
fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.
Most lett már
azután valósággal „Rab Ráby!”
|