Negyvenhatodik fejezet
(Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec.)

Csaknem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két levele a császárhoz; az is, amit Kalabusz úr hamisított, az is, amit ő saját maga írt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánccal cammogott fel.

Nemsokára aztán híre futamodott, hogy jön a császár Pest-Budára. A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár személyesen fog mustrát tartani felette, s aztán ő maga vezeti azt le Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.

Akkor bizonyosan meglátogatja a vármegyeházat is.

Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd megint kibontják a falat, s helyre teszik a vasajtót; nem fog úgy járni Ráby, mint az az orosz archimandrita, akit a kijevi toronyban csak háromszáz esztendő múlva találtak meg mint csontvázat.

Hogy a friss falazat feltűnő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat, hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. – De olyan volt ám Rab Rábynak a börtöne belül is; bevonva vastagon ezüst filigrán munkával, amit a zúzmaráz tapasztott oda! S egyúttal a haját s bozontos szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró jégcsapoktul.

A legnagyobb baja az volt ebbül, hogy a meghűléstül úgy elrekedt, hogy nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre. „Szegény Ráby!”

Csak a láncai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása nem bírt keresztülhatolni a plafondon.

Azon a napon, amelyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat, elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen a császár látogatása előtt ki kellett súroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbe hozni az iratokat valami hányd-el-vesd-el módon. Egész nap nehéz patkós csizmák kopogtak ott az ő mennyországában. A császár valósággal maga jött el, hogy megbízottját kihozza a börtönből.

Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az „Újépület” emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház nagy gyűléstermében.

Abban a hosszú, karzatos szálában, ahol a tekintetes Karok és Rendek tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt felterítve a monarcha számára.

Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett volna ínye szerint az ő betegek számára is nagyon frugális lakomáját megosztani? Csigabigát, sárgarépát meg spenótot!

Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársaságot fogni jó Magyarországon. Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyóügyeket végezte. Tábornokok, nyargoncok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, akikkel mind röviden végzett evés közben; az írószerek ott álltak a tányérja mellett. A karzaton kíváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni, hogy ebédel egy császár?

Biz ez szomorú látványosság volt.

Egy vendég, aki csak azért falatozik, hogy a teste tovább bírja elhordani a lelkét, de nem azért, mintha valami jólesnék az ínyének; egy fejedelem, aki tudja azt jól, hogy azok mind, akik itt körüle járnak, hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, amely szeretné itten. Ezen az asztalon, amelyre most az ebédjét felhordják, írták meg tegnap azt a körlevelet, amelyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő rendeleteinek elleneszegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az egész világ nem az ő világa; ő csak egy kísértő lélek ebben – nem egy régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy rém – a jövőből.

Csupán egy ember lehet ebben a házban, aki őt megértette, aki híve mindhalálig: az is láncra verve itten.

A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysújtásosan, s szolgálnak neki, aki kopott, foltos könyökű vereshajtókás zöld kabátjában valami vadászhoz hasonlít.

Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.

Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji esszenciás palackot, ami a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s amíg őfelségének egy karcsú velencei kristályt teletölt vele, elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van abban.

A császár felemeli a poharat a világosság felé, s keresztülnéz rajta.

S még ekkor sem változik el az arca.

Pedig akiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztültekint.

Iste est vinus tokajinus?

Szólt egykedvűen, s letette megint maga elé a poharat, anélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna a borával.

Az urak egymásra néztek.

Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy „masculini generis”-nek mondja, holott a barát mondása szerint „quale vinum, tale latinum” (amilyen a bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, akivel még koccintani sem lehet! Egy vendég, aki még lakoma után is szomorú!

Hogy nyerhetné meg ez a szíveket?

Hisz annak az első titka az, hogy „örüljünk együtt, búsuljunk együtt!” Márpedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is bort rendelt.

Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak a kellemetlen ügyek.

– Ön itt a megyefőnök? – kérdé Laskóytól.

– Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! – felelé Laskóy.

– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás úrral?

– Oh, az már régen odahaza van Szentendrén, ahogy többrendbeli hálálkodó leveleiből értesültünk.

– Én is kaptam ilyen levelet Szentendréről, de csakhamar utána egy másikat innen a Pest megyei börtönbül, melyben ő maga tudósít, hogy még mindig fogva tartatik.

No, táblabíró! Most mutasd meg, hogy mit tudsz. Tudott az valamit!

Egész joviális derültséggel felelt az meg a császárnak:

– Oh, felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben deteneálva (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy híres hamisító, aki mindenkinek az írását tudja utánozni. Ez az ember cselekszi azt, hogy amit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt felhasználva s az ő keze vonásait utánozva, innen a börtönbül felségedhez felküldözi.

– S mi célja lehetne azzal ennek az embernek?

– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delikvens biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a Pest megyei börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő részének elengedéseért folyamodhatik.

(Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)

– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek önök oda.

S a rendkívüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undorító, lélekszomorító helyeket sorba járni.

Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, ahol az egymásra zsúfolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a pincéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott, nem bízott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele voltak karcolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem találja-e közöttük Ráby nevét.

Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, amik a nemesurak számára szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, akik nemigen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az éppen a „királyért való imádságot” recapitulálta.

– Ön az a híres hamisító, aki mindenkinek az írását tudja utánozni? – kérdé a rabtól.

– Igenis, fölség.

– Ön írt hozzám, Ráby kézírását utánozva?

– Én írtam, fölség.

Nem is mondott valótlanságot.

A császár gondolt valamit.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?

– Két esztendő, fölség.

– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe, s ott az udvari levéltári hivatalnál jelentkezik. Mint kéziratmásoló lesz ön alkalmazva rendes fizetéssel.

Kalabusz eldobta a kezéből a „Szentek Hegedűjé”-t. Lantolhatnak már! S odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja. Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.

Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, amit Ráby foglalt el, amíg „idebenn” volt. Az uralkodó ott találta még az egykori rab ágyfejénél Horác ódáit, s amint belenyitott, megismerte a marginális jegyzeteken hívének írását. Tehát mégis itt kellett neki lenni.

Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna, ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöcéből.

A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden „ajtót” felnyitottak előtte.

Mégsem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét, termeit, szobáit, archívumát, lakosztályait.

Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett, s egyszer fölötte hangzott el sarkantyús lépteinek kemény dobbanása, s mégsem talált reá. A befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója, megszabadítója jár, hogy csörömpölő láncaival megverte volna a falakat, hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: „Itt vagyunk!”

Sikerült a tréfa.

A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem bírta kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.

És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, aki megütötte volna öklével a falat, s azt mondta volna neki: „Itt van, akit keressz!”

Erre a napra Mariskát Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kíséret egy részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy kálvinista háznál, hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!

A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.