Negyvennyolcadik fejezet
(Az utolsoo leweel és a tinta, melylyel megirodott wala.)
– No, majd én
megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! – dörmögé Janosics uram, mikor e
szavak után odaláncolta megint Rab Rábyt a falhoz.
– Ezentúl pedig
mindennap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem követ-e el valami ördögi
praktikát idebenn a tömlöcben! – Ezt parancsolá Laskóy úr a porkolábnak.
Mikor a porkoláb
behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette melléje, olyan furcsán
vigyorgott rá.
Rábynak
feltűnt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok panasza
volt, hogy sótlan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt éhes, nem nyúlt
hozzá. Este is volt már.
Amint aztán
besötétült, megjelent börtönében az, ami ez odút a gyönyörök sanctuariumává
tette, az az alakot öltő hang, mely ha megszólalt, magát a beszélőt
látta benne: – Szegény Rab Ráby!
– Ébren vagyok.
– Ne egyék ön a
kenyérből, ne igyék ön a vízből, amit hoztak, mert meg van mérgezve.
Ráby sejtette azt.
De hát mit
csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.
– Vigyázzon ön a
nádszálra, amit lebocsátok.
Mi férhet bele egy
nádszálba? – Oh, az asszonyi leleményesség kitalál mindent. A nádszál meg volt
töltve vékony csokoládérudacskákkal. Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan
kevés kell egy szegény rabnak.
De hát az ital?
Annak is kitalálták a módját.
– Öntse ki a
korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele. Ezen a nádszálon keresztül
töltötték meg a korsaját iható vízzel. Miket ki nem talál a szerető szív!
Másnap a porkoláb
bámulva látta, hogy Rab Ráby mégsem adta ki a lelkét; de csak nem is
panaszkodik.
Vas ennek még a
gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt elmorzsázva.
Amint a
vizitációnak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.
Az az erős
szellem, aki egy galamb képében, egy gyönge leány képében megharcolt az
erősek, a hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták az ő
szerettére: „El kell neki veszni!”, ő azt mondta rá: „Én nem engedem!” És
nem engedte.
– A császár itt
volt – beszélte a hang –, kereste önt, de nem találhatott rá; azt mondták neki:
már kiszabadult ön; aztán odább ment.
– Nyújtson nekem
még egyszer írószereket! – könyörgött fel védangyalához a rab.
– Nem adok önnek
több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer megtudódik, hogy ön a
börtönbül levelet küldött ki, rögtön lefejezik önt. – Különben sem tudni, hová
ment a császár. Azt mondják: Törökországba ment.
Ez még csak
élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés. Nem könyörgött
védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az őrangyala, őnála
nélkül is tud a maga útján menni.
Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a
császárnak, hogy játszották ki.
Írótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálbul; jó éles körmei
voltak hozzá.
Hát a tinta, amivel írjon? – Ott volt a saját vére.
Utolsó levelét a vérével írta a császárhoz.
Amint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a
szalmaszálba beférjen.
Aztán várt vele, míg egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet
puttonnyal kihordani éppen arra a hajdúra kerül a sor, aki egy időben a
kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bízhatott. Azt súgta
neki, mikor az ágya körül kotorászott:
– Ez a szalmaszál száz aranyat ér.
A hajdú elértette
a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta. Ez volt Rab Rábynak az
utolsó kísérlete.
E naptul fogva a
rémítések minden
nemét megkísértették rajta, hogy rávegyék a Petray által készített vallomás
aláírására. Mindennap lehurcolták a törvényszék elé, s addig vallatták, míg el
nem alélt.
Egy éjjel nagy
csörömpöléssel nyílt föl az ajtaja, s Janosics negyedmagával rohant be rajta.
Egy ember hozta utána a parázzsal tölt serpenyőt, a másik a harapófogókat,
a negyedik volt a pesti hóhér, akit látásbul ismert a rab.
– No, majd én
megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják! – szólt a porkoláb ittas
fővel. – Hóhérmester, tegye kend a kötelességét. Itt az izzó harapófogó.
Csipkedje meg vele, amíg ki nem vallja a vétkét. Vetkőztessétek le!
A két hajdú
letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettül. Amint ezt az elnyomorodott
alakot meglátta a bakó, megesett rajta a szíve.
– De bizony,
Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha ezt az egész
vármegyeházát nekem adja is kend.
S azzal felvette
megint a ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya mellett, leöntötte vele a
tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A négy alak aztán úgy
ráncigálta ki egymást az ajtón, kölcsönösen szitkozódva.
Másnapra
elpanaszolta ez esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele. Azt
mondták rá, hogy álmodta azt.
|