Ötvenedik fejezet
(Egi nagi vrnac az ev tragoediaia elmondatic.)

Ráby most már kívánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy „indiciumok” maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)

Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.

– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? – kérdezé a rab.

– Jaj, úrfi! – szólt nevetve Janosics. – Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vízen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, amennyit csak megkívánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez. – Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?

– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a szentenciát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attul fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a búzában. Amit csak megkíván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!

Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált. Csakugyan jött már a pilisi cigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi láncait is levették. Azután jött a borbély, s megborotválta az arcát; hanem egyúttal lenyírta a haját is kurtára.

Ez az „utolsó” toalett.

Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. Vitték, mert a lábán nem tudott járni. Ahol letették, ott vérnyom maradt utána.

A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálítélete a helytartótanácstól, ahol apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.

Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.

Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, amelyik be volt fűtve. Az volt siralomháznak elkészítve. Az asztalra fel volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, krisztuslába, katakönyöke, szaladós, prósza, gömböc, pálanyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, ami ezen a tájon terem?

Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy amint kipublikálják, hogy egy elítélt rab került a siralomházba, nosza, minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, ami csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, amíg a világa tart! – Természetesen, hogy a jó rácürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.

– No, Ráby! Most jóllakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! – kínálgatá a rabot Janosics uram. – Feküdj’ neki! – odatolta a rakott asztalt az ágya mellé, hogy elérhessen mindent.

A rab azt felelte, hogy nincs már őneki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.

Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhívatták, s felvették az úrvacsoráját.

Janosics komoly képpel ígérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot. Alig került fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy „veres barátot”.

Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a prímás megtiltotta nekik két óra járásnál messzebbre eltávozni a kolostortól, s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a periférián kívül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, amikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fennhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. – Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely cimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbulítva, másoknak tréfa tárgyai.

Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.

– Vigye innen azt a barátot! – monda Ráby bosszúsan. – Hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.

– Honnan a pokolbul vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, aki úgyis pokolra megy már. – No, bizony! Éppen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tensurat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!

Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, aki összeeskette a ménlovat a kancával. Még ez volt hátra, akit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörűségből kivegye a részét.

A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, aki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a poharába, megízlelé azt, s azt mondta rá „vere valet”, s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzáfogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.

Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hívei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.

– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saraglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.

Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsárait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemencéjébe; Ráby hallgatta, amíg el nem állt benne a szusz.

Akkor azt kérdezte tőle: – Lesznek-e a pokolban is veres barátok

– Dehogy lesznek!

– No, akkor én odamegyek.

Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delikvens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harmincháromezer barátot, apácát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.

Azután előfogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany- és ezüstedényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, aki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidónak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.

Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminchárom fontos vasakat.

Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, ami a veres barátnak nem is volt ínye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, amiket hiba lett volna kárba hagyni veszni. Közbe-közbe meg exorcizálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, ami szintén igen jó mulatság.

De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ezalatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.

Mi történt a szalmaszállal?

Azzal a szalmaszállal, amihez a vízbe fúló kapkod.

Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó a császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagybetegen. Oda is utánasietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel írott utolsó levelét.

Ezt követően harmadnap reggel korán beállít őexcellenciája, a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.

– Köszönöm, ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.

– Nem ér rá, excellenciád. Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellenciáddal.

Ez a szó bántotta az elnököt.

Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kiskirály! Ez pedig csak olyan piciny kis óbester, amelyikből tizenkettő tesz egy tucetet. S még neki parancsolgat!

– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? S nincs kedvem levelet olvasni.

– Figyelmeztetem excellenciádat, hogy énnekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, akik excellenciádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy „hová”?

Az elnök arca rákveresre gyulladt.

– Énrám? A bihászman? Zwangsjackét? Énrám? A bihászman? A locumtenentiális praesidensre? Ezt mondta? Ezt írta? A – bihászman? A császár?

Azzal kitépte a levelet a borítékjából, s az írást maga elé tartá. A szemei is vérben úsztak.

A levélben ez volt írva:

„Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.

József.”

– Ez a Rab Rábyért történt? – hörgé a főúr.

– Gondolom, hogy azért – mondá Lievenkopp –, mert egy nyílt parancsot ugyancsak énáltalam küldött a császár Pest vármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás urat azonnal bocsássa szabadon; mi ha holnap reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyúüteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.

– Megostromolni a pesti vármegyeházat! – hörgé magánkívül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. – Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! – Megölt – engem – a Ráby.

A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szaggatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott, s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arca egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg bal keze bénultan esett alá.

Lievenkopp kisietett az előszobába, s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert őexcellenciájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.

Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.

Jól mondta azt: „Mégis az az ember ölt meg engem.”

Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.

Rögtön futottak orvosért, sebészért.

A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.

Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, akit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, aki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki emiatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, aki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.

A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.

Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit, s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.

A nagy vérveszteségre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, amik között meg kell halnia.

Mikor a nemesúr megtudta, hogy menthetetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, akinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?

Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták. Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.

– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, aki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, amiatt majd földönfutóvá lesz, s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom – legyen holtig hol laknia.

Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, aki eszményképe volt a magyar konzervatív főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is, lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kacérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, aki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, aki csak őt magát sértette meg – modorában, külsejében cinikus és barbár és amellett minden csepp vérében nemes. Arany, ami rozsdás.

Úgy is halt meg. Amint egy karcolást ejtettek rajta, porrá omlott. Amikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, az a háromszor megcsendülő „szegény bűnösök lélekharangja” nem őneki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf N…y F. úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…¹