Ötvenkettedik fejezet
(Az halaal-iteeleth!)

Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész vármegyeházára is. Az urak az egész éjet tanácskozással töltötték.

Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal, és elválaszthatatlanok.

Arrul volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a hű, ki az áruló? Mind hívek voltak.

Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szívükben igazat adtak neki; de ő egy eszmét testesített meg magában, aminek össze kellett törnie. Egy szó sem emelkedett a védelmére.

A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt okozta, nem rémíté meg őket. El fogják ítélni.

Reggel kilenc órakor istentiszteletet tartottak a ferencrendiek templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a kardjaikat, s fegyverbe álíltották a vármegye egész helyőrségét.

Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.

Az már nem tudott a lábain állani; ahová letették, ott összeroskadt.

Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a terembe, a Rab Ráby kopasszá nyírt fejére.

Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arcán, nem talált rajtuk irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbrul, s arcát tenyerébe temette, könyökére támasztva. Az óra tízet ütött, a ferenciek tornyában harangoztak; erre mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arcát.

– A Szentháromság Istennek nevében! – hangzott az elnök szava.

Erre az aljegyző felvette a terjedelmes ítéletet. (Annyi emberség mégis volt a törvényszékben, hogy nem bízta a funkciót a főjegyzőre.) Elolvasta a képtelen vádpontokat, amik Ráby ellen voltak emelve, azután a rossz védelmet, amivel azokra a hivatalos védőfiskális megfelelt, melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal cimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett cikkelye szerint pallos általi halálra ítéltetik. Mivelhogy azonban őfelsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte, s azt életfogytiglan való hajókötél-húzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby mai napon a hajókötélhez fog láncoltatni, és büntetését legottan megkezdi.

Hajókötélhez láncoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból, hogy láncolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását – a Pápis cigánnyal egy sorba!

Rab Rábyt azalatt, míg az ítéletet felolvasták, két hajdúnak kellett karjainál fogva fenntartani, hogy állva hallgassa azt végig. Halálsápadt arca mosolygott fájdalmában.

E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utcán, a szomszéd Károly-kaszárnyábul robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták csattanását a kövezeten, amint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte Lievenkopp vezénylő hangját, amint „tölts”-öt vezényelt, amire száz meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.

A sápadt arc egyszerre kigyulladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az üldözők remegnek, és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajon mely dobja el azt hamarább a kezéből?

Nos, uraim, a halálítéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház nyitott ablakábul, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember! Kinek lesz bátorsága hozzá?

A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg, s egy pohár vizet kér a szájapadlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tárva-nyitva áll, de egy szó drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki férfi a gáton.

Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az ítéletet.

– Majd kihirdetem én!

S azzal a várnagynak parancsot ád.

– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!

E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végigfut a lelkén mind az az iszonyat, ami erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely Pest vármegyeházának kapuját bezúzza, lángba borítja az egész országot, felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hoz a nemzetre és a dinasztiára!…

S mindez miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a szenvedéseitől! – Hát érdemes vagy erre, te silány cadaver?

Ráby eltaszítá maga mellől a kísérőit, s odaveté magát az ablak felé siető Tárhalmy lábaihoz.

– Uraim! Elismerem, hogy ítéletetek igazságos. – Nem dacolok veletek tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne gyalázzatok meg! Ne legyen miattam harc, vérengzés az országban. – Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm nem hallja többé senki!

Tárhalmy kirántotta az öltönye szárát Rab Ráby kezéből, amit az görcsösen ragadt meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az ablakhoz.

Odalenn az utcán „fegyvert a kézbe!” parancsolt a vezénylő.

Az égő tűzkanócok salétromfüstje beszűrődött a terembe.

Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby ítéletét – elejétől végig.

A rab ájultan roskadt össze.

A tüzérkanócok már füstölögtek – a fegyverek már töltve voltak csak a parancsszónak kellett elhangzani – akkor azonban lóhalálában vágtatott végig az utcán egy hírnök, végigtrombitálva pofaszakadtábul, hogy „elmaradt az úr a lórul!”, míg a térparancsnok elé érkeze egy nagy pecsétes levelet tartva fel a magasra, s hangosan kiáltva:

– A császár nevében!

Lievenkopp átvette a levelet, és feltöré. Amint elolvasta, nyugodtan a keblébe dugta azt.

Azután „vállra” parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak, az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, ahonnan előjött, a Károly-kaszárnyába.

A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt ostora gombjával megütve a kaput, hangosan kiálta:

– A KIRÁLY nevében!