Ötvenharmadik fejezet
(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)

És erre a szóra, „A Király nevében!” egyszerre megnyíltak a vármegye házának kapui.

Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is éppen csak itt Hunniában szemlélhető – hogy van két szó, mely egymás mellé leírva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a „császár”, a másik a „király”, s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!

Ha az elsőt kiáltják el – azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…

Ha meg a másodikat kiáltják el – egyszerre virágos mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alul a vetést; permetező felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…

Ha az elsőt kiáltják el – egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikbul kijönnek az oroszlánok, s folyamaik fenekéről a behemótok, s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák fúrása dobog fel…

Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelíd bárányok, amiket úsztatnak és nyírnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett aranykalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harci riadó, hanem hozsánnaéneklés!… s nem tűzakna-ásás, ami a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…

Pedig csak két szó az egész.

Észlelték ezt mindazok a természettudósok, akik több ízben próbát tettek vele – ezen a Hunnia földén.

Erről nem tudnak semmit az európai tudósok, éppen úgy, mint az erdélyi volkáni tüneményekről, amik az orruk előtt vannak.

No, de semmi! Elég, ha mi tudjuk.

A veres frakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.

– Staféta a királytól!

A főjegyző hivatala volt azt felvenni, felbontani és elolvasni.

Először magának olvasta el.

A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyűlt a könny, mire a végére jutott.

A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:

– Tekintetes Karok és Rendek!

Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis „így” szólítá meg. – „Ott” járt a lelke.

– „Király” őfelsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót, s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsbül visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyűlést, s megkoronáztatja magát. A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban:

– Éljen a király!

A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.

Ez a hír elmosta az elébbi jeleneteknek minden kísértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint akik elébb voltak jelen. De aki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt.

A hosszútűrő, jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarcú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.

– És most, uraim, következik a tisztújítás! A nagy törvényszék, amely ítélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, akik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk tőrvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes areopágunk előtt fogom őket bevádolni én! És egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, aki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, aki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Ítélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!

– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! – kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz lelkű táblabírák.

De aki a leghangosabban kiabálta a „feszítsd meg”-et, s legjobban fente a fogát, az volt maga Petray Péter.

– Igazság! Úgy van! – kiabált a derék úr. – Gyalázat volt, amit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, amit ő ez igaz ember vesztére komplotizált.

– Micsoda? – kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. – Én komplotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak connivealtam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a vicecomest, aki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabíróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archívumot is, hogy a Ráby dokumentumait elsikkasszák?

– Protestálok ez ellen! – ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. – Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.

– Hazugság! – kiabálta túl mind a hármat az esküdt. – Én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja a legjobban…

– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész írást olvastam fel, amit elejbém adtak…

A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta, és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, amik nem találhatók a gothai almanachban és kifejezésekkel, amiket Páriz Pápai a Lexiconjábul kifelejtett.

S csakhogy kardra nem kaptak.

S mindez a hajdúk jelenlétében történt.

Tárhalmy hóna alá csapta az irományait, s azt mondta:

– Menjünk, urak! Aki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!

S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, otthagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.

A hajdúk mindezt látták és hallották.

A császári leiratnak az a szava, hogy „restauratió lesz!”, mint a futó tűz terjedt el egy perc alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, amikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvasbika az agancsát tavasszal. Ekkor nyílik fel a szegény nemesembernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az „uraknak ura!”

Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics) , ott találta a várnagyot.

– Hühühü! Várnagy uram; micsoda nagy patália van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráció lesz, mind lecsapják őket, s hátul kötik a sarkát valamennyinek.

– A ménküt! Hát Laskóy úr meg Petray úr?

– Úgy szidják egymást, mint két debreceni kásáskofa a nagypiacon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.

– Bárcsak mind megölnék egymást!

– De mástul félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik megy egymást; hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája, s az egész cudarság a mi kettőnk nyakában marad.

– De mákuccse nem marad! Már arrul majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom őkelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!

Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.

Rab Ráby csak alig ocsúdott fel aléltából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez láncolni.

– No, Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! – szólt Janosics, még az állást is ökölrázással fejezve ki. – Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!

E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arcán végigvonagott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.

De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit odúikba.

– Nem kell nekem senki kegyelme! – rikácsolt, ahogy csak bírt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. – Hajtsák végre az ítéletüket rajtam. Nem fogadok el tőlük kegyelmet! – Nem megyek el innen! – Itt akarok meghalni! – Nem megyek el!

– Dehogynem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csípjétek fel, legények! Aztán „sertifurti” ki vele!

Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort, s minden rángatózása dacára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, aminek egy kis vaskapuja szolgált az „Újvilág utcára”, ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdú kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utcára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.

– Aki nekem még egyszer megpróbálja „beereszteni” Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálcát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.

Ezt mondva, Janosics uram a négy hajdúval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. – Ez volt a Columbus tojása! Ez volt a gordiuszi csomó.

Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén vesszen a Rab Ráby. – Nincs már Rab Ráby sehol!

Janosics uram nagy fütyürészve tért meg a szobájába.

De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.

Meg akarta fojtani valami.

Az egész teste egyszerre megzsibbadt, s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.

Kiáltani akart, s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.

Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.

Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.

Megmondta neki az az asszony: „Ne nyúlj hozzám!”

Az orvos, aki hozzá siet, megrémülve kiált fel:

– Ez a keleti pestis! – Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.

S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől, s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, amíg csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.

Akkor aztán két halálra ítélt rabot érte küldenek, s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurcolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.

A közönség csak azt tudakolja, hogy vajon elég sok oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, ahová elásták?

A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utca szélén.

Egy olyan utca szélén, amelyikben még akkor nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károly-kaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.

Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, aki ezen az utcán is végigmenjen.

Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.

Másodmagával jött. Az a vörös hajú siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.

A gyereket ott szokta hagyni az utca szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.

Ott addig leskelődött a reggeli órában, míg a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdút közelíteni.

Akkor egy papírosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papírdarabot toltak ki a küszöbre.

Ez volt a híradás Rab Rábyról.

Ezt a cédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.

– Osztán szaladj!

Az már tudta, hogy hová. Mariskához vitte Budára.

Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a cédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utcára kilökve.

Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szívére tette a kezét – még dobogott.

Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kíntól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig cipelték, abba befektették, s elvitték magukkal.

Senkinek sem mondták, hová.

Mint a szeráfok éneklése, mint a szférák harmóniája, mint a hattyú haláldala, mint minden, ami csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.

– Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!

A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s ami a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet – két szerető, hűséges szem…

A szentendreiek máig sem lelték meg a nagy kincsesládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!