Harmadik fejezet
(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: „canis tota mater”.)

Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztul, amiben egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási rendszer, hogy „lutum super luto imposuerant”. Sarat sárra rakának. Csak másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig fennmaradának egy kis „halber zwelwe” mellett, melyben prefektus úr a diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte a vendégeitől.

Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz aranyat. – Laskóy asszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a prefektus titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert pénzt az asszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. Aki ezt elmulasztotta, annak még hetedízigleni rokonai is számíthattak az asszesszor úr bosszúállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által csempésztette a házigazda a vendég úr markába.

– Aztán vigyázzon rá, bácsi – tréfált vele a kisasszony –, hogy az útban el ne vegye a „Gyöngyöm Miska”!

– Dejszen jól eldugom; ahol senki sem találja meg. Ide a kalpagom lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná, hogy micsoda ravaszság van benne! A Gyöngyöm Miska pedig ezúttal Somogy vármegyében vagyon. Azt ugyan a „Lébekotty” kapitány hiába kergeti a dragonyossaival a mi vidékünkön.

– Nono. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!

Asszesszor úr nagyot kacagott. És meg újrakezdte. Azon kacagott, hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr számára – aki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak. „Lébekotty!” Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.

Asszesszor úr a szolgabíró úr hintajával utazott a legközelebbi stációig, ahol útaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarkális „castrum doloris”-a számára is ki nem járna a forspont: utánadöcög az szépen; de a szolgabíró úr új hintója nem ráz olyan nagyon, s a saját négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a patvaristát meg az esküdtet összecsapták a táblabíró bricskájába, a két úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.

– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém – kezdé az asszesszor úr, amint a kapun kívül voltak.

– Nem mondom, hogy nem az.

– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spectabilis uramöcsém.

– Hát csak úgy, mint más.

– Nono. Minek ez a tergiversatio? Ha én nézek a domicella szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata alá. Csak nem kell denegálni, ami factum.

– No, hát igen, hát néztem rá! Mi az?

– Tudjuk! „Post visum risum, post risum venit ad usum.” Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria alatt miről trafikáltak ott a benyílóban!

– Én trafikáltám?

– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján keresztül, megálltam auscultálni, s constatáltam, hogy a prefektus erősen remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, amivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel correspondeál, amire a domicella eminenter replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek, s a dolog egészen serio.

– Oh, bizony! Ha én minden leányt elvennék, akinek már declaratiót tettem.

– Hahaha! Az éppen olyan nehezen exequálható volna, mintha Fruzsinka kisasszony mindazokhoz férjhez akarna menni, akik neki már declaratiót tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitalis egy persona.

– Hiszen csak akadna már egy jó ember, aki férjhez venné!

– S uramöcsém nem vindicálja magának ezt a „jó ember” titulust?

– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogyha nem én veszem el, hanem más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más: akkor mindennap meg fog csalni.

– Akkor „kávé”, mint a barátnak az ancilla. De hát, spectabilis uramöcsém, ha ez a convictio praedominál nála, akkor nagy lapsus volt a verbalis contestatiókon kívül még reális indiciumokat is hagyni a domicella kezében, amik incidentaliter még legalis praetensiokra is argumentumul producáltathatnak.

– Miféle reális indiciumokat ért, urambátyám?

– Nono! Uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a criminalis praxisba; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyílóban? Mit mond elsőrendű vádlott?

– Hát én collaudáltam az ablakbul az executiót.

– És a pausák alatt „informáltam a domicellát e verbum regens conjugatiójában: amo, amas, amat”.

– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…

– Amikor aztán a domicella így duplikázott: „Ha re vera valósággal szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a hajábul.”

– Ugye?

– Ugye? Most mindjárt convincálva lesz a delikvens! Erre uramöcsém azt enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy ollót keres; s amíg uramöcsém az ollót kereste, azalatt a domicella az ablakba kihajolva, mint locumtenense, regestrálta az ictus baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ictusokat; s azalatt a legveszedelmesebb ictust követte el a legártatlanabb szerető szíven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony a medaillonjába; de nihilominus mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még amikor elváltunk is, láttam, amint az ablakbul kihajolt, s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókolgatá: „pars, pro toto”. Convincálva van-e az incriminatus?

– Nem vagyok, urambátyám! Nem írom alá a protocollumot. Illusión fordul meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, amint elindultam az ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör előtt álltam, s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk, nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támad. – Ennek a pudlinak a nyakán éppen olyan göndör tincsek vagynak, mint az én hajam. Hátha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az ollóval a Pamina nyakárul egy kompetens volumenű tincset, s azt csúsztatám a kisasszony bársonypuha tenyerébe, azt rejté el ő a medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.

Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, mikor okot talál rá; elébb recapitulálja a dolgot:

– Ergo a Pamina szőre volt: ergo a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater! – Most azután, mint a vulkáneruptio, kitört egyszerre a joviális kacagás, oly hangerővel, hogy a négy ló mind megijedt tőle, s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és hajdú nem bírták megállítani őket egész az állomás előtti hídig. A kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens veszedelem sem bírta elnémítani a táblabíró hahotáját; amíg csak a töltésnél, ahol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabíró hintajábul, bevárandó a saját hátramaradt fogatát.

– De aztán el ne beszélje ezt valakinek, urambátyám – mondá a szolgabíró a búcsúvételkor.

– Mit gondol, uramöcsém? Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában traditor, profuga, spion. – Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok – bruhhahahihahujajajaja… megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!

Szolgabíró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még tegnap.

A hídnál, ahol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabíró úr az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú, keskeny töltés, ami egy sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltésoldalban; ami buckós fejével, az azon levő odúkkal és dudorodásokkal, meg a kuszált sajrúágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve hallgató kezdetleges emberhez. A táblabíró úr, amint e tréfás alakú tuskóval négyszemközt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a bírói zár alól. Nekitámaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfatörzsnek, s annak a fülébe röhögte el keble vigalmait.

– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, húgomasszony? – Hahaha. – Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy híják? – Hehő. – Hogy sohase találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy „Pam”. – Kukrupszkmpuhuhum! – A nevet és nevetést markával fojtá vissza a szájába a táblabíró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a kacajkönnyeket, megfenyegeté nádpálcájával az ormótlan faembert, aki még akkor is bámult a vele közölt titkon.

És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabíró, mindig megújult nála a kitörő kacaj. – Pedig sokszor elsétálhatott: mert a töltés nem volt hosszú, s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska mégsem érkezett. De még ez a bosszúság sem rontá el a jókedvét.

Végre feltűnt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nemcsak az, hogy olyan lassan döcögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon felül minden százlépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út. Vajon mi történhetett vele?