Hetedik fejezet
(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olwasoo nem fog megtvdni
semmit.)
– Jól van, Ráby úr – azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta
neki, hogy „ifjú úr”.) – De mármost nem megyek el innét, ha kikergetnek is,
amíg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, akinek
nem volt szabad többet elmondani három szónál, mégis elmondott vele mindent. –
„Bort! Búzát! Szalonnát!”
– No, hát halljuk azt a három szót!
– Hát az egyik az: hogy amióta én ezt a télen sáros, nyáron poros
világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan emberre, aki
a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg volt ijedve
attul a csomó aranytul, amit a markában tartott! Azt hittem szentül, hogy a
fejemhez vágja. Azután – szeretőt nem tart, nem iszik, nem kártyázik, nem
bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta bölcs Salamon, hogy semmi
új sincs a nap alatt. No, ez új! Azután akit még csak annyira sem visz rá a
lelke, hogy a más írásában egy „i” fölé odapeccentse a punctumot; mert még azt
is hamisságnak találja. Ilyen
ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.
– No, ez elég
hosszú volt „egy” szónak; hát a másik mi lesz?
– Hát a másik meg
énrólam szól. Mert amilyen igaz, hogy engem még tegnap Rotheselnek híttak, oly
igaz az, hogy ami kincset a Rothesel felfedezett valahol, azt a Rotheisel
felásatlan nem hagyja. Én tudok egy kincset, aminek a fölvételéhez, valamint a
mesékben halljuk, szűz kézre van szükség.
– Nem értem,
miről van szó?
– Elhiszem azt. De
annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs – nem példabeszédképpen
mondva – igazi kivert körmöci aranyokbul élére vert kincshalmaz, amire én rá
akarom az én egyetlen választott vitézemet vezetni. Van ott több mint százezer
forint.
– Mégsem értem.
Kié az a kincs?
– Ez a kincs a
legnyomorultabb emberek véres verítékéből van összegyűjtve;
didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak falatjaiból
összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival, özvegyek és árvák
könnyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul elcsalva, eldugva. Az úr
szülötte városának a népe az, aki összeéhezte, összeizzadta ezt a kincset, s
szaporítja folyvást; és maga rongyossá lesz mellette, koldussá, földönfutóvá;
ott hagyja üresen a telkét, s ha soká tarthat ez így, elpusztul miatta az egész
város. És én tudom azt jól. S erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha
kiáshatja a sárkány körme közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott
néphez, egyharmada pedig a feljelentőnek jut.
– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?
– Ugyan, édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs
városában olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a
törvényeire nem emlékszik? Hisz
ott van, hogy az „accusator”-nak keresztyénnek kell lenni. A zsidónak
nem szabad vádolni. Még ha azt látja is, hogy az ország címeréből az egyik
folyóvizet ellopják, azt se szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban
pediglen mindamellett is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyén, mint a
Miseriek harangozója, aki mindennap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja
be a kulccsal; azért mégsem volnék én az a „legény a gáton”, aki erre a helyre
kell. Mert ember kell oda, olyan, mint kegyelmed, tekintetes uram. Aki
először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzákezd ahhoz a
kincsfölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja vetetni.
Mert, amint az a hétfejű sárkány, aki azt a kincset őrzi, észreveszi,
hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl majd a fejeit. Az
egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez is elég. Mikor az
investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan tíz, húsz tekercset
amelyikben mind egyenkint száz arany van, nagyhamar visszafordul, s azt
referálja, hogy mindent rendben talált. S ha ez nem fogott, akkor elődugja
a sárkány a másik meg a harmadik fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak.
A vitéznek az életét fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak
belőle, ha tíz körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene.
Mindenütt ellenségeket talál, ahol segítséget várt is; rászedik, hamis útra
vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan hogy kezdene az ilyen dologhoz egy ilyen
szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember kell, akinek a
fejét nem lehet büntetlen elütni; akinek minden órában be lehet lépni magához a
császárhoz, aki maga is nemesember, s kardot, pennát egyformán tud forgatni; és
akinek van valamije, ami kevés embernél található – szíve –; hogy be tudja
fogadni annak a nyomorult földhözragadt népnek az égrekiáltó panaszait, aki nem
az én népem, mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s
mikor végigmegyek közötte, s látom, hogy húzza az ekét, s töri a lantot – más
számára –, hogy vet és arat – másnak –, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem
ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. – Mert
higgye el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt ezen a
népen a török járom – a nemesurak is elég jól meg tudják magyarázni a
jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr – hanem mikor a „pugris” ember maga
kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába, akkor verte azt
meg csak igazán a mindenható: mert a török basa csak megnyírta, a földesúr csak
megkopasztotta; de a kupaktanács már megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik
szavam.
– Jó. Ha erről akar ön nekem
adatokat szolgáltatni, jöjjön el a szállásomra, ott majd beszélhetünk róla.
Otthon leszek egész este.
Ábrahám megjelent
a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó vetette haza. Addig
mindig beszélt. Hogy miket? Azt nem volt szabad avatlan füleknek meghallani.
Még mikor
eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy:
– Hanem aztán el
ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja. Mert a
spanyol inkvizíció csak dínomdánom ahhoz képest, amit énvelem csinálnának az
atyafiak, ha megtudnák, hogy én fűtöttem be a kemencéjüket – nyár derekán.
És így mármost
érthetővé válik, amit Ábrahám bíró uramnak arra a szavára felelt, hogy
„Hej, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az »i« betű a neve közepén!”
Mert akár azt felelte rá, hogy „A biz az egy batkába sem került”: az is igaz
volt – akár pedig azt felelte rá, hogy „Százezer forintba került az; de azt nem
én fizetem meg, hanem kentek”, az is igaz volt. – Hanem hát ki törte volna a
fejét azokon a bolondságokon, amiket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember tudja róla,
hogy ő szamár.
|