Tizedik fejezet
(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec.)

Amint a kancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki, hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a szobát, ahová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, ami családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos bútorok is voltak, és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt benne, amit minden ünnepnapon felhúztak – a többi napokon nem járt.)

Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonótárius nem a kancelláriában fogadja őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.

A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arcú férfi volt, sűrű szürke haja hátrafelé simítva; de nem copfba fonva, hanem magyarosan a fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésűvel leszorítva. Bajusza is volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arcának simára borotválva; kurta, csípőig érő prémes dolmányt viselt, ami a derekán széles gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, amiben rendesen toll és kalamáris volt, az óralánc tisztességesen onnan csüggött ki a nadrághasítékból; s minthogy már ennél az öltönydarabnál vagyunk, amit a magyarok nem neveznek „inexpressible”-nek, azt is el kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle színű posztóból készült, csípőtől combtövig sötétzöld volt, azon alul a csizmaszárig piros; s elöl a két lábszáron kihánytatva akkora zsinórcifrázattal, mint egy lefelé fordított gótikus münster tornya. És ez szimbolikus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való felszabadulását, miután a török hódoltság alatt tiltva volt a zöldet, a próféta szent színét, lábszárra húzott öltözetnél profanálni.

Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A franciás köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derékmeghajtással jár; a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe csapnak, azt megrázzák, mintha zabra alkudtak volna, s most arra paroláznának; a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, amit ő kapott eljöttekor, s az határozott nála. Visszaadta az apának. Amire a hajdankori principális arca felderült.

– No, lásd – mondá tiszta mély hangon –, hajdanában én ezt azzal szoktam viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem már, hisz elrontanám vele a frizurádat, amin három frizőr remekelt. Ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat csúfolták lisztlopóknak.

Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öregurat ilyen jó kedvében találta, s folytatni akarta a tréfát.

– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mintha korpa közé keveredtem volna.

– Pedig aligha korpa közé nem keveredtél, édes öcsém!

Ráby csak elbámult.

Most aztán Tárhalmy arca elkomorult.

– Én tudom jól, hogy miben jársz te itt most.

– Itt? (Tudná talán?)

– No – nem itt: énnálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.

– Sőt kérem.

– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mindjárt felismertem, s azt mondtam, nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjút keresve sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora ideám van, hogy rád mernék bízni akár egy olvasatlan milliót, akár egy ártatlan hajadont; … hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogyha azon az úton haladsz előre, amelyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest vármegye tömlöcében! – És én mindennap fogom hallani a láncod csörgését, és egy ujjamat nem fogom kinyújtani, hogy megszabadítsalak!

– Azért, mert a nép barátja vagyok?

– De a nemzetnek ellensége!

– Hát nem a nép a nemzet?

– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elöl a császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot. Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle egy tégla.

– Megvárjuk-e, míg a vihar szakítja a fejünkre a házat?

– Ez a ház sok vihart kiállt már kilencszáz esztendő alatt.

– A lengyeleké is oly régi volt, s a szomszédok szedték széjjel.

– Most azután boldogok a lengyel parasztok, ugyé?

– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek „clitellas dum portem meas”¹.

– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tirannizmus alatt boldogabb lesz, mint a constitutio alatt, s megtalálod – Hórát és Kloskát. Még ott fehérlenek a csontjaik a keréken!

– A constitutióban a hiba, ha a nép „egy” zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszázezeret.

– Te fiú! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a csatatéren, bírája, rendfenntartója, pásztora s tanítója.

– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, ahol a magyar középkori alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb közoktatást követel.

– De mindezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet. Másutt sem! Mi még csak passzív ellenállással védelmezzük ázsiainak csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a császár által eltörült „Blyde Inkomst”-jukat. Nem érti még azokat az ideákat senki, amiket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.

– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt, aki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok bosszújától, s az olimpi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől és a bizonyos Golgotától: – hová lett volna a „szeretet vallása”?

– Éppen jó példát hoztál fel: a Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett: Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette. Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanaánban megmaradása többé. – Ilyen Izrael vagyunk mi, magyarok, József császárral szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új érát fognak alkotni az egész emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.

– A kérdés tehát csak az, amit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet – vagy arra, hogy legyen népszabadság?

A főjegyző e szónál cordialiter nyújtá kezét az ifjúnak.

– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig akárhány proselytája a császárnak került velem össze, mind azzal akart ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonista kiegyeztethető, hogy a nemesi privilégiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, aki voltunk. Te pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternatíva, ami között választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint eggyel több elheverni való napja legyen, s ahelyett, hogy az ország színe-java parancsol a sokaságnak, ezentúl a sokaság parancsoljon az ország színe-javának.

A fiatalember elnevette magát.

– Azonban én, kedves urambátyám, egy kisujjammal sem jöttem érinteni ősi alkotmányunkat; mert az én egész misszióm abból áll, hogy bizonyos égrekiáltó visszaéléseket, amik egy kamarai uradalomhoz tartozó községben elkövettettek, megorvosoltassak.

– De ki bízta ezt rád?

– Először a császár, másodszor a nyomorgatott nép maga.

– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a jog a megye közönségeé.

– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát gyakorolja.

– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A megye megteszi, amire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas van!

– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját hivatalnokai is bűnrészesek e népnyomorgatásban!

– Tudom.

– Kegyelmed tudja? És mégis azt mondja, hogy ne lépjek tovább? – Igen. Nem titok. Tisztviselőink egészen fölfelé menő láncolatban mind complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, akiket te megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek az, ki vétkeiket nyílt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek színe előtt szemeikre fogom hányni – és egy is közülök meg nem marad a maga székében, azt fogadom! De ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét főbűnnel megterhelve, mintsem helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjunk el, ha mindjárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét főerényekkel ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitási ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe; de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. – Amit te mondasz, az a császár szava, amit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. – Meglássuk, melyik éli túl a másikat. – De neked annyit mondok, hogy abban a munkában, amit elkezdtél, senki, de senki segítségére az országban ne számíts, mindenkit ellenségednek tekints.

– Köszönöm – szólt Ráby nyugodtan –, az is egy segítség, megtudni, hogy csak egy emberben bízhatom; de afelől bizonyos vagyok, hogy nem hágy el.

– Ki az? – szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.

– Saját magam.

Erre odaölelte őt magához a főjegyző, s érzékenyen kebléhez szorítá.

– Szegény fiú!… – Aztán eltolta őt magától. – Isten veled… Bár sohase látnálak többet!…

Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról beszélni, hogy ő itt most háztűznézőben járt, az már természetes. Elment, anélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!