Tizenegyedik fejezet
(Mellben kimagiaraaztatic, millen naghi kevlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevzevtt.)

Alig húzta ki a lábát a kancellária felőli ajtón Ráby, amint a díszszobának az ebédlő felüli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.

– Hítt engem, édesapám? – kérdé a lányka.

– Nem híttalak én, kisleányom. De hát gyere be!

– Haragszik, édesapám?

– Nem haragszom én, kisleányom.

– Pöröltek?

– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No, gyere be hát egészen.

A lányka odasompolyodott hízelkedve az atyjához.

– De igazán nem hítt, édesapám?

– Nem én.

– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „Mariska, holnap vendégünk lesz!”

– Igazságod van! – szólt elmosolyodva Tárhalmy. – Persze, hogy mondtam. Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.

– Pedig azt nekem jókor meg kell tudni.

– Igaz, igaz. Hogy a kedvenc ételeit elkészíthesd számára. No, hát csak láss hozzá. Kell valamit hozatni a „görögtül”?

– Nem kell semmi, minden van itthon.

A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint aki valami új ruhát kapott, olyan örömmel táncolt vissza a másik szobába. (Tudott ő táncolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)

A két szolgálónak, nosza, rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig citromhámozáshoz fogott. „Krisztuslábát” fog készíteni: az a Matyi bácsi kedvenc süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi cukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. – Dehogynem volt szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó zenekíséret; aztán meg a rézmozsár, amiben a mandulát törték.

A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz, s azt mondta neki:

– Hallja kend, Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a városban. Egész Pest nem nagy erdő. – Aztán mondja meg neki, hogy köszöntetem, szívesen látom holnap délre egy kanál levesre.

– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem – viszonza a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr csizmáit sorban megtisztítsa; ami nem volt olyan gyerek dolog, mint a mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát hordtunk; ha sár volt, lovon meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen csizmának nem kellett ám suvick, hanem kréta, s mindegyiknek pengős ezüstsarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. Amíg pedig ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten, Budán, ahány locumtenentialis és districtualis praeses volt, valamennyit.

Első volt a helytartósági elnök, akinél prezentálnia kellett magát.

Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett fölvenni.

Őexcellenciáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyűlölte: az udvar is, a nemzet is, és egyik sem tudta nélkülözni. Szívós volt, és keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. Amit nem látott jónak, azt hiába kísértette meg a császár, nem lett belőle „gálickő”; de a Tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, ahol ő kimondta, hogy nyugodjanak. Senkivel sem szimpatiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért volt nélkülözhetetlen.

Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell őexcellenciájához látogatóba járulni, mert aki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle kifelé. Öt órakor szokta a filagóriában meginni a kávéját, akkor leginkább megközelíthető.

Őexcellenciájának a külseje is ahhoz való volt, amilyen volt a híre. Verhenyeges arca, rosszul borotvált szakállal, levont szemöldökkel; azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapírozva volt, és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos; elöl sárga az elhullatott tubáktól, amiben a mindig nyakán viselt Szent István-rend commandeur-szalagja is bőven részesült. A hangja visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel; a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: „bihászman” (wie heisst man?), s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni, hogy mit akart ő most mondani.

Mikor Ráby Mátyás őexcellenciájának a szeme elé került, még akkor az csak félig itta meg a kávéját, s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt, folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsgapillantásokat.

Csak mikor az utolsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel, és odalépve, azt mondá neki:

– Sind Sie ein Graf?

Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek. Mondta, hogy nem az, csak nemesember. Azzal őexcellenciája megfogta a két ujjával Rábynak a selyemmellényét, s azt hevesen megrázva, azt mondá:

– Hát ez, bihászman? Micsoda?

Ráby tudta már, hogy mi ez a bihászman.

– Az aranyhímzést méltóztatik érteni a lajblimon?

– Igenis, szolgálatjára. A „Kleiderordnung” parancsolatja szerint aranyhímzést csak a grófoknak szabad viselni.

Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. Ami öltözet és cifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda. A kalapja is megmondta. A hercegek és hercegasszonyok kalapján a tollprémezet fehér-fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemesemberekén fehér-piros és a színészekén világoszöld. Ezek tartoztak az arisztokráciához. Ami azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja szélére. Hanem a színésznőknek kötényt is kellett viselni, mégpedig sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt szabva az egyenruhája. – Pálcát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt csak a hercegek, ezüstöt arannyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyemcafrangot a nemesek, szalagot a színészek, szíjat a polgárok; ezt a rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb hosszú nádpálcákkal jártak. A hímzések a frakkon, mellényen és vállfűzőn pedig éppen egész heraldikai tanulmányt képezének.

Azért volt olyan nagy dolog őexcellenciája előtt az az aranyhímzés a Ráby mellényén, kinek, mint nemesembernek, nem arany, hanem csak ezüst járta volna meg, az sem hímzés, hanem csak paszománt.

– Ez a császári iroda titkárjainak a viselete – magyarázá meg Ráby.

– Az már más. – Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy szimpla nemesnek.

Azzal körüljárta nagy gyanakodva a látogatóját.

– No hát – ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli is a cipőcsaton. No, jól van. – Tudom már, hogy mért jött ide az úr. Referálták. – Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, amit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, aki fölemelje. – Ennyit mondok. Servus humillimus!

De Ráby nem hagyta magát ilyen könnyen kiexpediálni.

– Még én nem mondok „Servus humillimus”-t, excellenciás uram. Mert nekem excellenciádhoz egyenes küldetésem van; attól, aki mindkettőnkkel rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellenciádnak azt meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.

A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülönbséget. Őexcellenciája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon; Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza, mindaddig, míg az egész rábízott ügyet a fülébe nem rágta őexcellenciájának, jól ügyelve amellett, hogy minden fordulónál jobb felől eressze nagyméltóságú sétáló társát.

Mikor aztán vége volt az előadásnak, akkor szépen meghajtotta a fejét, a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahúzva 65 fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte, s most már ő is „Servus humillimus”-t mondva, három etikettszerű korrekt lépéssel kihátrált az ajtón.

Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés hangzott utána, amire a folyosón keresztül jött rohanva őexcellenciájának a titkárja: egy savanyú képű, lenparókás dicasterialis hivatalnok, csíkos szövetű kartonfrakkban; majd egymásba ütötték az orraikat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a – cipőmáslijait, s megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott copfot a parókás fején.

Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinét titkárainak tulajdon olyan széles keményített máslijuk legyen a cipőjük csatján, aminő a grófoknak van, holott más nemesuraknak csak keskeny és lágy szalagot szabad rangjuk jelvényéül viselni ugyanott.

A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja elhinni, hogy ez tragikus dolog, mélyen sérti az alattvalók érzületét.

Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a districtualis commissarius úr lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkívül kapus is volt a bejáratnál, aki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor még a gyaloghintó volt a „gőzsikló” fel a várba. Kocsin is fel lehetett menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos járni mert a fedett folyosón, ami a Vízivárosba levezetett, olyan sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.

A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel Ráby. Az bécsi ismerős volt: híres gavallér. Amint a komornyik bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most éppen a toalettjét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenírozni.

Hja, bizony az akkori férfitoalett nem volt bolondság, s aki azt kiegészíté, a frizőr, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb simára kellett borotválnia őexcellenciája ábrázatját, azután elővenni az egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat mázolni az arcára; mert akkor nemcsak a delnők hanem a delfiak is festették magukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, azután meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással odailleszteni a szépségflastromot.

S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a felbodorított, táskába font haj beporozását mely alatt, hogy a pictura el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma hüvelyt tartott az arca elé, ami a cukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy óriási nagy pamaccsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.

Hát ezalatt lehetett diskurálni.

– Krisztigott, brúderkám! – üdvözlé a belépőt őexcellenciája. – Mindjárt készen leszek, s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az olvasóasztalhoz, s mulasd magad a lektűrrel.

Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legújabb pamfletek „A Babylon”. – „Babel”. – „Ninive”. – „Briefe aus dem Mond”. – „Briefe aus der Hölle”. Fezer, Wucherer, Hoffmann Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen. De ott volt az „Antininive” is, s Batthyány „Tausend und ein Irrthum” ja és a „Babuk” – meg az „Unwahrscheinlichkeiten”. – A pamfletek stílusa olyan volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polémia még mind csak adventi prédikáció.

Szapperment! Az volt aztán a bors amit egyenesen a császár orra alá törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.

– Mind ismerem én már ezeket – szól Ráby Mátyás. – Nálunk is ott hevernek az irodaasztalon, minden szobában.

– S a császár nem haragszik érte?

– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket, és velem olvastatja fel magának, és igen jókat nevet rajtuk.

– Másutt ezt a kiadót legalábbis kerékbe törték volna.

– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a pasquilljait harminc krajcárért szokta árultatni, s házakat vásárolt a nyereségen; most a császár azt teszi, hogy amint egy pasquill megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utánanyomatja, s árultatja nyolc krajcárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyűlt pénzt pedig kiosztják a szegényeknek.

– Eh! Ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat volna a fickót lenyakaztatni.

– A császárnak mind ilyen plebejus ötletei vannak.

– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? Akik közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemesembert. Aztán miért? Azért, mert elvett a gárda kasszájából rongyos kilencvenhatezer forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy mibe kerülnek a szép asszonyok, akik hintóban járnak. Aztán lám, helyre akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alkimista műhelyt is állított fel; de hát mégsem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.

– Hja, most annak kilyukadt a feneke.

Ezalatt a frizőr elkészült őméltósága fejével, s magukra hagyta az urakat.

Rábynak könnyű volt a felvett témából egyenesen áttérni az idejövetele céljára.

– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig menő szigorral szokott ítélni. Most éppen azért küldött le engemet, hogy a szentendrei kamarai uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.

– Tudom, tudom – szólt őméltósága, otkolont töltve a tenyerébe. – Nekem is intimálva van a dolog. Hanem átkozottul unni fogod magadat abban a sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre balettjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra? – Hej, van-e már új operett társaság a Kärtner-kapui színházban? Vagy még most is minden igazgató sorban bukik benne? Háta lipótvárosi színházban adják-e még Kasperlét? Ah, milyen fölségesen játszta azt La Roche!¹ Hát a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy tizenháromszor adták egymás után.

– Bizony, énnekem most más Mercurokkal van bajom, és másforma szemfényvesztőkkel, akik a szegény nép tarsolyából tudják kieskamotírozni a pénzt.

– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton lornyettírozzátok-e még a szép hölgyeket? Fennmaradt-e még a Redutban a stájertánc? Hát az „Arany Ábécé”-be járnak-e még a cimborák? Hol van most estenkint az összejövetel a téli szezon alatt? A „Púposhátú reménység”-nél vagy a „Nackender Herrgott”-nál?

– Nem. Most „Zur guten Frau” jár a társaság. A kocsmacímeren egy asszony van lefestve – akinek nincsen feje.

– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros felesége?

– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert énnekem itt kell töltenem a telet számadások átvizsgálásával.

– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herceg színházában voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk? Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani játssza-e még Codrust? Bizony Isten, egy foga sincs már. – Hanem a szegény Jaquet Katharináért kár! Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár lefestette az arcképét, s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat fizetett érte?

– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte, hanem hát kérem, méltóságos districtualis commissarius úr, kegyeskedjék az én szentendrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.

– Hiszen hallgatom, barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok. Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan! Hogy ez ellen maga a rác pópa is felszólalt már! Derék ember! Éppen olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagypénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt gombócot, s ott költötte azt el egy sírhalmon, a nép szeme láttára, estére meg odajött hozzánk a „Nackender Herrgott”-ba, s jóllakott strassburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! Hallgatom. Odahallgatok én. Nagyszerű gazságok, amiket felfedeztél! Az a rejtett láda históriája valósággal hasonlít a „Soncha barlangja, oder die vierzig Räuber” darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az armensünder kerkerbe! Apropos! Igaz az a nagyszerű hamisítás, amiért egy nagynevű gróf börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel elbánni. Ej, az olyan apró-cseprő szúnyogocskák, mint a te falusi nótáriusod, bízvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellenciás dongók keresztültörnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.

Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját elmondhassa a méltóságos úrnak úgy, hogy azt annak a kegyes fülei bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje az ki magát.

Akkor aztán a méltóságos úr, aki igen fain ember volt, úgy tett, mint aki egészen megértette a dolgot.

– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak. Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd megtáncoltassuk őket. Hanem mármost nekem is van hozzád egy komoly kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig összedisputálunk fölötte. Az a kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus, vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja, hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom, hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád szerencsém, akkor majd kikérem az ítéletedet.

De inkább sohase jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja őméltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch.

– No, de most már színházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott játszik a trupp a Rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a Rondella? Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy láncot húzat keresztül a budai csonkatoronyig, s a Dunán járó hajóktól vámot szed. Fölséges idea! Hunyadi Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták ide, akik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a „Mátyás diák” valóságos „gróf Falkenstein” volt magyar kiadásban.² Gyere velem oda. Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és a pesti szépeket. A darab nem sokat ér.

– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes nagylelkűséget; de haza kell sietnem, s megírnom a tudósításomat a császárhoz.

– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! – No, ha nem akarsz ma velem a színházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor majd beszélhetünk mindenféléről.

Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna neki a barátságos jó tanácsot: „Ne irkálj te Bécsbe!” Az ő részén volt a hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni. Mégiscsak hazament firkálni Bécsbe.

Amint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, őexcellenciája ezt mondá neki:

– Melyik törvénycikk az, amely szól a „nobilis, cum rusticis tumultuans”-ról?³

A titkár maga volt az eleven Corpus Juris. Nemcsak azt meg tudta mondani, hogy a kívánt törvénycikk az 1514-ik 33-ik kaccsában foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. „Az olyan nemesek, kik a parasztság zavargásaiban részt vettek, száműzessenek, és minden világi birtokoktól megfosztassanak.”

Őexcellenciája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a törvénycikket kelletlenül, mint akinek az nem elég.

– Hát az a másik a „nota conjurationis”-ról?

– Az az 1536-iki 40. tc. – Az összeesküvés egyenlő vétség a hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.

A kérdező megrázta a fejét.

– Hát a „consiliariorum calumniatores”-ról szóló törvénycikk?

– Az 1588-iki 48-ik. Szól eképpen: „Az ország tanácsosainak rágalmazója és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére ítéltetik.” Foganatba vétetett a törvénycikk az ország akkori „altárnokmestere” ellenében.

– Jól van. Elmehet az úr. Őexcellenciája meg volt elégedve.

Hanem aztán megint visszacsengette a titkárt.

– Melyik törvénycikk szól a „portatores causarum”-ról?

– Az 1498-iki 63-ik. „Akik az ügyeiket az országon kívül eső fórumok elé viszik, elfogassanak, és a csonkatoronyba zárassanak.” Ez azonban csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.

– Azt nem kérdeztem az úrtól. – Most már igazán elmehet az úr.

Őméltósága a districtualis commissarius úr pedig, aki Ráby előadása alatt úgy tett, mintha az egész szentendrei ügyre rá sem hallgatna, a Rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának a páholyba, s nem törődve vele, hogy Iffland „Gonosztett nagyravágyásból” drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép asszonyok, nagy sietve levelet írt a prefektus úrnak, melyben tudatta vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van; hogy a császártól van egyenes megbízatása a számadoltatásra, hogy már eddig is igen jól van mindenről értesítve: még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó lesz vele csínyján bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.

Azt a levelet még onnan a színházból éjszakai stafétával elküldte, egyenesen a prefektus kastélyához címezve, hogy a staféta a postamester házánál meg se álljon.

A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis commissarius őméltóságához ígérkezett holnapra ebédre.

– No, kisleányom – monda aztán a főnótárius Mariskának –, hagyd abba már a madulatöretést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő holnap nagy kanállal eszik.

Vége lett aztán egyszerre minden danolásnak a háznál!