Tizenkettedik fejezet
(Kiben gengeen tvdtvl adatic, hogi meeg az kinchneel is wagion
nagiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)
Ráby Mátyás alig érkezett haza Szentendrére, rögtön tapasztalá,
hogy már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre
tyúkkal, kaláccsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója arról
értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek le a
pincéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi. Az udvarára szépen be volt állítva
a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki küldte. A baromfiudvara
tele volt libával, pulykával, az mind úgy repült ide az égből. Hát még az
a sok szép mákos kalács, ami egyszer csak itt termett az asztalon. Azt is mind
az isten adta.
Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon bosszankodni efelett! Ne búsuljon,
majd eljön az idő, amikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból,
mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni – ugyanazok, akik most ajándékkal
telehordták. – Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a szolgáló semmihez
nyúlni, amit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti. A szegény Böske nagyon
elbámult ezen. – Hiszen attól hízik az ember, amit ingyen kap.
A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval
meg egy könnyű bricskával két esküdt polgár, akik közül az egyiket Paprika
Péternek hívták.
Korábbi időkben hat esztendeig bíró volt, ilyenformán nagyon
jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jónap-kívánásra Ráby
úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak nem lehet lovak
nélkül létezni ezen a vidéken, akinek olyan sok járása-kelése van. – Ez a négy
ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára negyven magyar forintokért. Ne tessék
az ár fölött elbámulni; azért nem lopott jószág ez; a város saját nevelése a
négy ló; a bricskát meg remekbe csinálta a bognár.
Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a
szívességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell, s nem szándékozik
nagyobb úrnak mutatni magát, mint amekkora.
Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is
ígértek hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy
ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se jobbra,
se balra el nem térítik.
Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, ahol
az esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeztek.
– Jaj, bírák uraimék – mondta a küldött –, itt nem teszi meg a kis
láda! Kemény embert küldtek a nyakunkba. – Ennél az öreg ládába kell nyúlni!
Meghányták-vetették a dolgot, s bíz abban állapodtak meg, hogy a
„közjó kedvéért” eret kell vágni az e célra félretett kincsen: s az újabb
kísérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa levének
megbízva; akiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk vala.
Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához, és előadták
neki világosan a dolgot. Hogy „itt van egy kis teher a saraglyában” – mert hát
„a nyomtató lónak sem kötik be a száját”, s „asztag mellett kalászt szedni:
jó!” – de hát „akit nem éget, az ne fújja a kását” – mert „aki molnárral
utazik, annak lisztes lesz a kabátja” – aztán meg a „szakáccsal nem jó az
embernek haragban lenni”. De hát különben is „bolond ember az, aki az ökör
alatt is borjút keres”, ellenben „addig hántsd a hársfát, amíg hámlik”, sőt
igaz az, hogy „ha ludat osztasz, a legjobb darabot magadnak tartsd”, de
mivelhogy „akinek Krisztus a barátja, az idvezül”, tudnivaló pedig, hogy „a
Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen” – a vége a dolognak az, hogy
Paprika Péter uram a magisztrátus nevében, íme, háromezer darab körmöci
aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára; amiért azután a tekintetes úr majd
tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.
Háromezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban éppen egész
capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a
szobájábul. Most már igazán megharagudott, és goromba volt. Úgy taszigálta ki
erővel a látogatóit az ajtón.
– Jól van, jól – dunnyogá magában Paprika Péter uram. – Láttam én
már ilyen haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: Kitakarodik
kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! – Mondani mind így
mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát
leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva tologatja
ki a szobájából, azalatt a másik a megvetett aranyakat szépen belecsúsztatja a
haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a zsebébe, s szépen
ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utánaküldjék az összeget, amit hat szem között
fejéhez vágnak a kísértőnek; hanem mikor az ember magára marad, egyedül a
szobában, s észreveszi, hogy valami húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a
biz arany: azt mondja rá, hogy „Az Isten adta hát.” – Ez a praxis.
Azt hitték, hogy
most is úgy történt. Eltelt egy hét és Ráby Mátyás uram csak nem ment panaszra
sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az atyafiak kezdtek már neki
confidens mosolygásokkal köszöngetni az utcán. Ismerik már! Ez is oly madár,
mint a többi. – Kissé több madárlép kellett neki a talpára, mint a többinek; de
csak megragadt aztán mégis. Itthon van már!
Bezzeg nagy volt
aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő vasárnap valamennyi
templomban, plebánus, pópa és prédikátor mind felolvasá a prédikáció végén a
császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely szerint ama 3000 darab aranyak,
melyek e város „becsületes” (cím) tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak
jótékony célokra átadattak, a tavaly leégett negyven gazda között
kiosztassanak, úgy, hogy mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio
Rábynak a házához! A károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni,
kézcsókolni. Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett
volna az a segítség. De egyszerre híve is lett a szegény nép. Van annak esze!
Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt. Mindjárt kitalálta, hogy
nem jótékony célra adták bírák uraimék Rábynak azt a sok pénzt, hanem
lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most már
úgy nézték, mint a megváltójukat.
Hanem annál jobban
meg voltak rémülve bírák uraimék. Nosza, futott bíró uram, nótárius uram,
Paprika Péter uram a prefektushoz, s jelenté hüledezve, hogy no, most küldtek
ám a nyakukra egy olyan sárkányt, akit még a „nagy kincs” sem bír kielégíteni.
– Jó! – monda a
prefektus. – Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az majd kielégíti
bizonnyal.
Hogy mi volt
légyen az a még nagyobb kincs? Az majd a dolgok rendén lassankint kitudódik.
|