Tizenhatodik fejezet
(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen.)

Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna belőle kihúzni egy szót a számadásvizsgáló commissió előtt történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának, elővette az útitáskáját, s elkezdett pakolni.

– Te készülsz valahová? – kérdezé Fruzsinka. – Aztán nekem nem is szólsz. Nem tudod, hogy asszony dolga a pakolás.

Tudta biz azt Ráby Mátyás; de éppen nem akarta ezúttal, hogy az asszony be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az útitáskába, mert abból kitalálta volna, hogy hová megy. Pedig hát azon volt, hogy elhitesse vele, miszerint Nagyszombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, amik a szentendrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgáló bizottság ilyen komédiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a bizonyítványokat, s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért nem viheti őtet is magával az útra, mert ő nyergesújfalusi gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben még a férfit is megviseli; asszonyember abban összetörik.

– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagyszombatba; hanem egyenesen Bécsbe, odamennék a császárhoz, s elmondanám neki tisztára, hogy miféle gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.

Ráby csak elbámult. Hiszen szórul szóra azt akarta ő is tenni. Az a Nagyszombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához olvan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szívéből meg a májából?)

– Leírnám előtte az egész cselszövényt-folytata a tüzelést Fruzsinka –, s aztán azt mondanám neki: „S mármost uram, küldj helyettem oda olyan embert, aki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.”

Aha! Mátyás kezdett látni. „Helyettem?”

– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, aki az itteni bajokkal megküzdjön.

– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? – Férjem! Az ég szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között élünk. Azok, akik nem irtóztak felgyújtani a nagy erdőt, hogy vétküket eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre gyújtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett a szegről, s az ivópoharad, amíg öblítettem, szétpattant a kezemben. A vizslakutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be a leánnyal. Én irtózom e között a nép között élni: Soha bosszúállóbb, alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te karriered. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malíciózus népet, aki minden lépteden romlásodat készíti.

Mátyás elkomolyodott – keserűen.

– Óh, milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra meglágyulnék, s megijedve a phaeákok hadától, elhagynám a helyemet, s kiszaladnék az országból!

– Tehát komolyan akarod a harcot folytatni ellenük?

– Nem harcot: ítéletet és büntetést!

– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én végiggondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most, hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre bízassék, amik senkit sem fognak kímélni.

– Úgy van.

– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is megkapom a magam részét a vád szégyenéből?

– Mi oknál fogva?

– Hát nem emlékezel azokra a famózus konyhaszámlákra?

– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni őket. Egyet közülök már a császár is látott, s nevetve mondá Pálffynak: „Ezek a fickók képesek volnának egy regementet felfalni!” De elvégre is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester csinálta, s az összeget a prefektus vette át.

– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a prefektussal és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?

– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos) , hogy a te férjed visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy „Íme, uram, én is az vagyok, aki a többi volt, hetedik a hat után, akiket kiküldél, hogy országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s akik fél év múlva visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas”. Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő kék szemeivel, a földbe kellene süllyednem előtte. Te félsz attól, hogy a prefektussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, ami őhozzá tapad, a te ujjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: Íme, itt a feleségem – akinek az arcfestékével a prefektust fehérre festettem.

No, ez már gorombaság volt, Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a felesége hercegnővizet használ (ez divat) , de nem illik róla beszélni.

Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.

Fruzsinka asszony ki is jött a sodrából e szóra.

– De elvégre is gondold meg, hogy azáltal, ha mi a bátyám ellen fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.

Most aztán a Ráby is kitört.

– Te attul rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attul rettegek, hogy azt örökleni találod.

– Nem értelek.

– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan, ki értené meg? Hiszen, ha egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, aki a szemétről szedette össze az eldobott rongyokat, s abbul gazdagodott meg, azt még az unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem, ha egy nagy vagyont öröklünk, amit úgy szereztek, hogy a rongyokat az élő emberek testérül szaggatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy nagyságos urak lettünk.

Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni; fordítani kell egy lapot a kótában. Ahol a cisz-moll szimfónia kezdődik. Egyszerre odaborult a férje vállára, s a szemébe nézett azokkal a megigéző szép szemeivel.

– De hát Ráby! Arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni? Ettül a hangtul, ettül a nézéstül aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a vas, amit a tűzbe tesznek: elveszté acélát.

Mit lehet a csókokra felelni? Szókratész! Plato! Luther! Diogenész! Napóleon! Álljatok elő! Ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot? Okosabb, élcesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökkévalóbbat, mint a csókot?

Ugyan, ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai, s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész útibőröndöt. Menjen az magában Bécsbe – ha tudja az utat.

Akkor aztán a menyecske fordította enyelgésre a dolgot.

– No, mármost én pakolok a számodra! – Azzal leakasztotta a falról a vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha cipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal: „Eredj ki! Ne ülj idehaza. Tele van a fejed bosszúsággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni. Jót tesz, ha kijárod magadat.”

Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró csizmákat; a vizslakutyáját is behítta a szobába, az elkezdett csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája nyakába ugrált. A vadászkutya jókedve pedig az emberre is elragad. Ráby Mátyás a vállára vetette a puskát meg a tarisznyát, s nem ment se Nagyszombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jókedvűen dalolni, s a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utcán végigcsaholó vadászeb hangjára. – Allegretto!

Amíg Ráby az utcán végigballagott, azon gondolkozott magában, hogy lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát (még akkor kálvinista iskola nem volt, tehát együtt a többiekkel a pápista rektornál), annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomorúság gyorsan vénít. Akit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, akikkel egy padon ült hajdan, akikkel együtt labdázott, meg a kisleányokkal is, akikkel a „hármas futós”-ban kergetőzött csaknem mindennap az utcán, köszöntek is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbe hátú vén ember meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett valaha, aki maga most a legszebb virágában élő délceg ifjú. Biz, ez úgy van!

Most azonban éppen egy olyan alak jött rá szemközt az utcán, akinek az arcára kivételképpen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában csattogott a lába szárán – az övébe dugva a háromszög-vonalzó meg a lapos plajbász, aztán meg a szekerce. Szépen köszönt előre Rábynak, s aztán el akart mellette suhanni, hanem az megállította.

– Szervusz, Marci! Ugye, te vagy a Dacsóék Marcija? No, hát meg sem állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!

Azzal megfogta a legény kérges tenyerét, s belécsapott, és aztán ott tartá megfogva.

– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a mi szegény városunkban.

– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is. Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél érte; azt mondtad, hogy „De mármost mit hazudjam én odahaza, hogy hogyan égettem ki?” Hát tegezz engem most is.

– A magam részéről igen szívesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy „te”, de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezén esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy „te”!

– No, hát ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak fenntartjuk azért ezutánra is!

A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén, hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.

– Már hiszen ami azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem esik, mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvességes dolog lesz az, ha meglátják, hogy mi itt az utcán egymással így parolázunk.

– Vagy úgy? – monda Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. – Attól tartasz, hogy gyanúba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?

– Attól nem tartok; eléggé gyanúba vagyok én már fogva, hanem megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha meglátják, hogy énvelem ilyen kontemfinter beszélget.

– Hát ugyan miért: teveled?

– Azért, mert énrólam tudják, hogy én kontrabontos ember vagyok.

– Mi az a „kontrabontos”?

Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; franciául annyit tesz az, hogy „csempész”, de hát az a bőrkötény meg ez az ácsszekerce sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.

– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan ember, aki valami kontrabontot csinál.

– Te ácsmester vagy, ugye?

– Azaz, hogy kőműves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is kifaragom. Úgy hívják az ilyent nálunk egy szóval, hogy „faragó ember”. Most éppen sietek az embereimet megnézni, akik az alsó városban az égettek házaira felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy felsegítette a szegényeket!

– No, hát én is odamegyek veled. Nekem úgyis mindegy, akármerre megyek ki a mezőre.

– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a nyomorultakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember aki azt befütyüli, s akkor aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.

Most már kezdett hozzáhajazni Ráby, hogy mi az a kontrabont. No, hát elindultak egymás mellett utcahosszant; egy úri vadász meg egy bőrkötényes faragó ember.

Ahány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a gazdáját. Némelyiknek a címere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba el tudta számlálni: „Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza.” – „Ez a Sánta Gábor csizmadiáé.” – „Itt lakik a Zöld Mihály takács”. A zuboly döngése most is kihallik az utcára.

– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia meg Zöld takács most is itten laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.

– S miért vették el?

– Hát porcióban.

– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, aki annyiszor megtraktált bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a labdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?

– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templomajtóban koldulni.

– Koldulni? Hisz az olyan jómódú asszony volt. Mi érhette?

– Hát – a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt ne sajnáljon az úr a pápista templom ajtajához elmenni, ahol a koldusok sort állnak, aztán ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre meghallja: „Itt vagyok!” A presbiter is él még, aki examenkor húszast osztogatott a legjobban felelő fiúknak az iskolában. Minden pénteken délelőtt megláthatja az úr, amint a konyha ajtójában tartja a tarisznyáját a kenyérdarab elé, amit a szolgáló leszelt a számára. Az a legvénebb koldus.

– Boldog Isten! De hát hol ennek az orvossága? Most a néptanító lakása elé értek.

– Hát a jó öreg Buczkay él-e még? De szeretném újra látni.

– Él; de ne kívánja az úr meglátogatni; arra kérem. Nem veszi jó néven. Valahányszor ilyen úrforma jött ide, az mind meglátogatta, őtet is, az iskoláját is. Kikérdezték, mi hogyan van? Az öreg jó hittel elmondott mindent, hogy ez is kéne, az is kéne még az iskolában, az urak azután megbiztatták, hogy no, majd közbevetik magukat az elöljáróságnál, hogy a kívánságai teljesüljenek. Meg is tették. Aztán amint továbbmentek, akkor az elöljárók megrohanták a rektor uramat, lekorholták, hogy mit csinál az ő hátuk mögött kontrabontot? Mit panaszkodik az uraknak, hogy e kéne, a kéne! S bosszúból aztán még azt is elhúzták tőle, ami eddig kijárt neki. Úgyhogy az öreg most abból él, hogy dohányzsacskókat készít, s ha az állapotja felől kérdezősködik valaki, veszi a kalapját, s kimegy a házból.

Aztán találtak egy olyan házat a piac szegletén, amelyiken nem volt se ajtó, se ablak; a kapuboltozatig felnőtt gaz kórói zárták el az utat az udvarra.

– Hát innen hova lettek?

– Árváké volt a ház, akik az osztály felett összeperlekedtek; aztán olyan szépen eligazították a dolgukat, hogy most már a félig összedűlt házra a szomszédok sem licitálnak. Úgy jár majd, mint az a másik, meg az a harmadik ott, aminek a puszta helyén most a libák legelnek; olyan szép fű van.

Mindenütt elijesztő ínség, hanyatlás nyomai! Ahol pedig egy szép új házat látni, cifrára kifestett ablakokkal, vastáblákkal, az mind elöljáró uraim őkegyelmeiké.

Az alsó városban volt az a negyven ház, ami egy nagy tűzvészben leégett. Ott voltak a legsárosabb utcák, feneketlen utakkal, hogy csak a kerítésbe kapaszkodva lehetett az embernek egyesével végiglépkedni a házak mellett.

A legtöbb háznak a tetején most dolgoztak.

A gazdák csak úgy félve köszöngettek Rábynak, mikor meglátták, s észre lehetett venni, hogy küldözik befelé az asszonyaikat az udvarról, mert a fehérnép nem állja meg, hogy el ne járjon a szája. Nem is igen adtak ezek feleletet, akármit kérdezett tőlük; pedig többekhez intézte a kérdést, hogy miért halasztották ilyen tavaszi időre a betetőzést, mikor még az ősszel megkapták a szétosztott ajándékot?

… Hát – csak – hogy – így-úgy – no… Ez volt a felelet. Dacsó Marci tovább vonta őt magával, odadörmögve neki:

– Nem mondják ám ezek, hogy mi bajuk van, az úrnak, ha mézeskaláccsal csalogatja is ki belőlük, mert tudják már a mulatságnak a végét. Az úr meghallgatja a panaszukat, elmondja odafenn a császárnak, a császár erre leküld egy hatalmas pirongatóriumot az uradalomnak, hogy miért nem orvosolja meg a jobbágyok bajait. Arra az úriszék odacitálja maga elé a panaszkodókat, jó húszat vágat rájuk sorban, s azzal megírja a császárnak, hogy a jobbágyok meg vannak már orvosolva. Nem panaszkodnak ezek már senkinek. Dehogy árulták volna el az úrnak, hogy a házuk azért maradt födetlen, mert amint a hetvenöt aranyakat megkapták, még meg sem melegedett náluk a pénz már rajtuk jöttek nótárius, esküdt, kisbíró, s behajtották tőlük a ki tudja, mióta elmaradt porciókat, s elszedték a kapott pénzt.

– De már ez istentelenség! – kiálta fel Ráby. – Ezt nem fogom eltűrni. Csak egy ilyen porcióskönyvet kaphassak meg tanúbizonyságnak.

– No az úrnak nem fognak egyet is odaadni, hanem ha akarja, én összeszedek estig negyvenet, s holnap odaviszem a házához. Nekem ideadják.

– De hát te nem félsz az elöljárók haragjától?

– Bánom is én, ha haragszanak. Ok vannak énrám szorulva, nem én őrájuk; s ha akarom, itt hagyom őket, más városban is megélek a tenyerem után. Gondol is azzal egy faragó ember, hogy ki haragszik rá.

– De bosszút állhatnak rajtad alattomos úton…

– No, azt ők nem teszik. Mert kezemben van az üstökük.

– Ugyan hogyan?

– Hát hiszen – az úrnak csak el merem mondani, mert tudom, hogy jó ember; de másnak meg nem mondanám. Egy szép este odahívattak a tanácsházhoz, azt mondták, hozzam magammal a kőműves-szerszámaimat is. Odamentem. Akkor azt mondták, hogy el kell mennem a nótáriussal ahhoz a titkos bejárathoz, amiről rajta kívül senki sem tud; mert azt még a török uraság alatt készíttették, s soha az egy nótáriuson kívül, meg rác papon kívül, senkinek nem volt szabad tudni hol annak a rejteke. Azt most be kell falaznom.

– Eszerint te tudod, hogy hol van a rejtett kincs folyosójának a bejárata.

– Tudom, mert én csináltam el úgy, hogy arra most aztán keresve se talál senki a nótáriuson kívül.

– Rávezetnél engem?

– Nem biz én. Mert elébb megesküdtettek nagy kegyetlenül, hogy soha senkinek másnak, mint a nótáriusnak a parancsolatjára azt a berakott ajtót fel nem bontom. S amire én megesküdtem, azt én meg is tartom. Hanem mondok valamit. Rá lehetne arra mégis jönni.

– A rác pap által, aki a rejtek másik bejáratát tudja.

– Azáltal éppen nem. Az tudja jól, hogy őt agyonvernék, ha a titkot elárulná. Hanem másképpen. Ha az úr olyan könnyen beszélhet a császárral, csinálja azt ki, hogy rendeljen el új tanácsválasztást a községben. Akkor tudom, hogy se bíró, se nótárus, se szénátor, egy sem marad meg; s ha aztán új nótárus lesz, annak felfedezhetem, hogy hol a befalazott bejárat; mert az esküm úgy szólt, hogy csak a nótárus parancsolatára szabad azt kibontanom.

– Ez jó gondolat volt tőled, Marci. Ezt keresztülviszem.

– Hát csakugyan olyan nagyon szívén hordja az úr ennek a mi nyomorult népünknek a sorsát? Az Isten áldja meg érte! De hát mármost tudja meg tőlem, hogy mi a legfőbb veszedelme ennek a városnak. Mert amit eddig megtudott, az még mind csak kismiska. Hogy nyáron szolgáltatják le vele a téli robotot, hogy tízszeres adót hajtanak be rajta, hogy a borát elharácsolják szüretkor, hogy háromféle dézsmát szednek tőle, az még mind tréfa volt eddig; de most már a földet húzzák ki a lába alól. – Tudom, hogy jót akart vele a császár, mikor elrendelte, hogy az egész országot fel kell mérni. Jó is volna az, ha a császár elküldhette volna a rézcirkalmát: „Eredj, te cirkalom, neked fejed is van, két lábad is van, lépd meg, mérd meg az én országomat, aztán gyere vissza, s adj számot.” Az ám; de az eleven cirkalomnak még két keze is van, s az arrafelé hajlik, ahol jobban kenik a markát. Tudom, hogy vannak köztük derék, megvesztegethetlen emberek is, csak az a kár, hogy azokat én nem ismerem. Ez a miénk rosszabb a töröknél, a tatárnál. Csupa hamisság az egész munka, amit csinál. Minden java föld bitangba megy az ő mérése szerint, s azt az elöljáróság szétosztja maga közt. A köznépet pedig mindenütt a mívelhetlen atkás, mocsáros földekre szorítják. Úgyhogy már az utolsó tehenkéjét is kénytelen eladni minden szegény pógár, mert nincs hol legeltetni. Hiszen ne restelljünk kifáradni a határba, tegyünk úgy, mintha vadásznánk, majd meglátja az úr, micsoda égrekiáltó igazságtalanság történik ezzel a néppel.

Ráby naphosszant elbarangolt a mezőkön, a mocsárokon keresztül-kasul, régi iskolatársával; az megmutogatott neki mindent. Biz itt, ha az új felmérés foganatba lesz véve, a nép négyötöd része elpusztul; felfalja az ötödik. A telkes gazdából lesz zsellér és béres.

De minden nyúl megmenekült Ráby elől. Vadászhatott magára a vizsla; a gazdája nem azon a nyomon járt. Estefelé üres tarisznyával tért haza. Hogy az asszony észre ne vegye, az elemozsinát a vizslának osztotta el. Éhes sem lett. Hanem a feje tele lett, meg a szíve.

Fruzsinka bizonyosan vette észre az urának a lelkiállapotját, mert nagyon nyájasan forgolódott körülötte; jó túrós csepedettre várta haza; tudta, hogy azt szereti legjobban, kivált ha olyan kemény, hogy kiugrik a villa alól. De azzal sem igen lelte kedvét. Csak fekhetnék volt.

Másnap korán reggel ott volt nála a Dacsó Marci. Elhozta, amit ígért. Egész nyaláb porcióskönyvet. Ráby azokkal aztán bevette magát az írószobájába, s egész nap volt velük dolga, míg azt a sok furfangos zsarolást mind kapicánra tudta szedni.

A Dacsó Marci meg ment tovább a maga dolgára.

Mikor a Hosszú utcáról a piac felé közeledett, nagy hegedű-dudaszó ütötte meg a füle dobját.

„Ejnye, de furcsa – gondolá magában –, nagyböjtben muzsikaszó! Vajon ki lakodalmaskodik most?”

Mikor aztán a piacra kiért, mindjárt megtudta, hogy mi az.

Verbunkosok táncoltak az utcán.

Hja, biz a császárnak nagyböjtben is szüksége van katonára. Az emberhúsra nincs böjt.

Szép institúció volt ez a verbunk!

Kiválogatták a huszárok közül a legszebb, legdélcegebb és a legkorhelyebb legényeket. Azok aztán hatosával, tizenkettesével városról városra, faluról falura jártak verbuválni.

Végigmuzsikáltatták magukat az utcán, maguk is danolták hozzá:

Piros csákós süvegem,
Most élem víg életem,
Bokréta van mellette,
Barna babám kötötte!

Palack, csutora volt a kezükben, tele jó borral; amely legény eléjök került, megölelgették, összecsókolták, itatták a jó borból; egyszer csak azt vette észre, hogy az ő fején van a bokrétás, szalagos huszárcsákó. Akkor aztán a pap sem mentette ki onnan többet. Az övéké volt. Dalolhatta aztán, hogy:

Sohasem vétettem Székesfehérvárnak,
Mégis elrántottak gyalog katonának,
Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
Hej, aki áldotta! Már mindjárt rászedtek.
Verje meg az Isten a mészáros bárdját!
Minek vagdalta el a kisborjú lábát?
Mostan a kisborjú nem tud lábán járni:
Szegény bakancsosnak hátán kell hordani!

De legnagyobb aratása volt a verbunknak a vásártéren. Mikor ott karikába állva, elkezdték lejteni azt a délceg táncot, amit én magam is csak kétszer láttam életemben. Olyan tánc volt az, hogy azt nem lehet leírni. Benne volt a magyar daliás tempóknak egész összessége, a hetyke legénykedés, a kackiás legyeskedés, a dévaj jókedv és a világfitymáló dac minden mozdulatban, taglejtésben, fejhordozásban, azok a tengerátlépni készülő nekilépések, azok a csillagijesztő fejfölütések, azok a hegyet emelő válltaszítások; taps, lábdobbantás, sarkantyúpengetés, mind egyszerre, mintha zsinórra rántanák – aztán mikor jött a kopogóssa, nem ám lábhegyen, mint a színpadi táncosok, hanem a két sarkán, egyenesen, mint a jegenyeszál, kezében a tarsolyos kard, fejében a tollas csákó, úgy járta azt a muzsikaszó frissére a tizenkét délceg vitéz egy karéjban, forogva és körüljárva, mint a planétakeringés, s tüzet szórva a szép asszonyokra a két szeméből s integetve a legénynek, aki a sokaság közül termetre kiválik!… Nem lehet azt így elmondani. Látni kellett azt. Az elszédített. Magamnak is az a szerencsém, hogy még gyerek voltam, különben talán én is felcsaptam volna.

A toborzók éppen akkor végezték a verbunkos táncot, s jöttek az utcán arrafelé, ahonnan Dacsó Marci közeledett.

Elül táncolt a kisbíró; kulacs volt a kezében; s úgy szeretett volna tenni, mintha jókedve volna. Utána járta idomtalan bakugrásokkal a toborzó dudás, egyszerre táncolt és muzsikált; mind a kettőhöz értett, egyikhez csúfabbul, mint a másikhoz; azután jött csupa merő pávakakas-lépésekkel a szép verbunkos csapat, csak úgy kínálgatta az iccés üveggel a parasztlegényt, akit az anyja a kis ajtóból ugyancsak igyekezett a toborzók elől visszaráncigálni gatyájánál fogva. (Ne tessék megbotránkozni ezen a szón, mert hiszen másutt akárhol fogják meg a parasztlegényt, kirántja magát könnyen de ha ennek a sűrű ráncába hátul belemarkol valaki, akkor meg van fogva; mert ha el talál szakadni a korc, vége a vitézségnek.)

Egypár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve járták volna a Kállai-kettőst, fejűkben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülök a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, amit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott pénzhez; egy morva vándorló legény meg, akit a kocsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferces tempólépést, ami rettenetes jól illett a papucsos lábának.

Marci bizony oda se nézett nekik, dolga volt, sietett. Hanem a kisbíró a verbunk elején útját állta.

– Uccu bizony, Marci pajtás! Már csak meg sem állnál egy szóra? Úgy szaladsz, mintha rákot loptál volna, s az csípné a fodor hájadat az ing alatt.

– Sietek ám. A Csicsóék szelemenfáját még ma mind el kell készítenem. Azt látom, hogy te már készen vagy.

– Ne bolondulj, Marci pajtás. Hájszen egyszer él az ember! – Igyál egyet, no, a kedvemért.

– Iszik az ördög! Nem látod, hogy ma ács vagyok. Háztetőkön kell mászkálnom; mind leszédülök.

– De bizony csak egy kortyot bakatortól te le nem szédülsz. „Kutya iszik vizet; bort, aki megfizet.” Addig odább nem mégy, amíg egyet nem húztál a kulacsomból.

– No, hát ide vele. – Marci megtette neki, hogy ivott.

– Aztán csókolj meg szépen, igaz barátságból. Isten áldjon meg, pajtás!

Marci azt is meg hagyta történni, s azután igyekezett továbbmenni. – Marci pajtás! – kiáltá utána a kisbíró. – Gyere vissza még egy szóra. Ide gyere!

– No, mi kell még?

– Tudod, hogy tavaly egyszer kukoricafosztás előtt való vasárnap a Csémiék háza előtt egy tallért kértem tőled kölcsön.

– Régen keresztet vetettem én már arra.

– No, hát azt most már megadom. – Van pénzem. Tartsd a markod.

– De már akkor csakugyan nagyon részegnek kell lenned, ha még fizetsz is.

A kisbíró előkereste a mándli zsebéből a lázsiás tallért, s markába nyomta a Marcinak, meg is szorította a kezét.

De most már igazán ment a Marci.

Csakhogy még egyszer visszaszólították; most már egészen más hangon.

– Dacsó Marci, te! Állj meg csak, ne szaladj. Nem vagyok ám én egy cseppet se kótyagos; hanem te lettél valami, ami még nem voltál. Ittál a katonák borából, elvetted a katonák felpénzét; katona vagy te már, galambom Marcikám, csak állj be a sorba!

A legény elbámult, amint a huszárcsákót egyszerre csak a fejébe nyomták. A keze a bőrköténybe dugott szekerce nyelét markolta meg. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy rárohanjon a kisbíróra, s kettéhasítsa egy csapással a koponyáját. – Hanem aztán meggondolta magát. „Ezt bizony magad kerested magadnak. Itt a jutalma a tegnapi sétafikálásnak a bécsi urasággal.” Azzal csak megadta magát. Van is mit sajnálni azon, hogy innen elviszik az embert katonának. Nincs, aki utána sírjon ebben a városban. Azt tette, hogy lecsatolta a bőrkötényt magáról.

– De már ha katonává lettem, akkor eb hordja ezt a bőrkötényt, szekercét tovább. Szedd fel, kisbíró, hozd utánam! – No, hát mármost hadd látom, hol az a bor? – No, most cigány, húzd az én nótámat: „Katona vagy, rózsám, az lettél!” Hadd szakadjon meg a szíve a sok csalfa leánynak. „Sok víz lefoly még addig a Dunában, míg engemet megláttok ez utcában!” No, hát mármost, káplár uram, gyerünk, menjünk; kinyúlunk ma, az angyalát! Világ bosszújára, kivilágos-kivirradtig.

S csakugyan azt tette a Marci, hogy ivott egész reggelig a verbunkkal. Nem szokott a verbunkos aludni, csak minden negyednap.

A kisbíró persze elment a bőrkötényt hazavinni a Dacsóék házához. Nem volt annak egyéb dolga a verbunkkal, mint éppen csak a Marcit elkaparintani, akinek minden lépésére rálestek.

Másnap korán reggel a verbunkos káplár hazakísérte a Marcit, hogy hadd hagyja rendbe a házatáját. Volt egy vén nénje, arra mindent rábízhatott szépen. Hiszen tíz esztendő nem a világ, akkor majd hazakerül megint. Hisz mindjárt letelik az; az ember észre sem veszi.

A jó öreg néne javában kötözgette össze a batyut az útra készülő öccse számára, amint jön be nagy tappogással a kisbíró, s elkezdi:

– Héj, Dacsó Marci öcsém. Azt parancsolja neked bíró uram, hogy a verbunk még egy hétig itt lesz, addig te itthon maradsz; sehová sem mégy, hanem befogod a három lovadat, s ma még bemégy forspontba Pestre.

A Marcinak sok volt már a fejében.

– Ejnye, a szent Árgirussát! „Elmehetsz, ittmaradsz, kimégy; befogsz, kifogsz!” Ó, te halottbemondó, lakodalomrahívogató, forspontrakergető kisbíró! Te délig mindigéhes – estig mindigrészeg kisbíró! Te a város dobja szamárbőrén testvérgyilkosságot elkövető kisbíró! Azt mondom, hogy most mindjárt kieblábolj innen, hazáig meg se állj, otthon felmássz a kazal tetejére, onnan parancsold meg a verebeknek, hogy ezután fél lábbal lépkedjenek, s amíg azok neked szót nem fogadnak, addig ide nekem vissza ne jöjj; mert ha még egyszer idehozod ezt a fejelésnél elfuserolt pofádat, hát dudát csinálok belőled, s azon muzsikáltatok magamnak! Annak a hájduda bírónak pedig megmondd, hogy „Eb ura a fakó!” A császár katonája vagyok én! Nekem csiszlik bíró ne izengessen többet, mert én huszár vagyok! S azt tanuld meg, hogy első a világon az Atyaúristen, azután a fia, azután mindjárt a magyar huszár, azután jön a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója; azután jön a semmi, s csak azután jössz te, meg a bíró, meg a magisztrátus. Hallottad? No, ha hallottad, hát eredj haza, s mondd el otthon, hogy a Dacsó Marci nem hall már egyebet, csak a trombitaszót! A többi mind kutyaugatás.

A kisbíró csak nevetett.

– Ugyan, ne mókázz, Marci öcsém. Hiszen megfizetnek ám jól a forspontért. Egy forint minden ló meg stáció után, aztán meg ostorpénz, meg borravaló.

– De hát mért kellene éppen nekem forspontba mennem? Mikor itt van még hetven szekeres gazda, akinek semmi dolga nincsen, mint majmot nézni, mikor ti. egymásra bámul.

– Hát megmondom az okát, édes Marci öcsém, hogy azt ne gondold, hogy az ember itt most tégedet kujonérozni akar. Hát tudod, az inzsellér bevégezte a munkáját; ma megy ki a városból. Aztán tudod, az a sok riha csőcselék nép mind dühös őkelmére. Rég fenik rá a fogukat, hogy majd mikor elmegy, a város végén rálesnek egész baromsokasággal, s csúnyául meghajigálják sárral meg görönggyel. Meg is teszi a nép, amilyen veszett. Hanem hát tudod, tégedet szeretnek. Ha meglátják, hogy te vagy a kocsis, aki az inzsellért a szekereden viszed, akkor nem merik meghajigálni, nehogy tégedet koppintsanak fejbe.

Dacsó Marcinak egyszerre valami odalőtt a fejébe. Mintha a forró láz csapta volna el, olyan hőség támadt az agyában. Elkezdett lassabban beszélni, még a hangja is reszketőssé vált.

– Hát az inzsellér akar hazamenni Pestre? – Elviszi a mappákat is, meg a protocollumokat is? No csak azért kérdezem, hogy milyen ülést csináljak, hogy minden elférjen a kocsiban? – Aztán igazán jó borravalót szokott adni a kocsislegénynek? – No hát, Isten neki, nem bánom; beviszem. Mindjárt a lovak után látok.

Azzal kitámolygott az istállóba. A homlokán csak úgy gyöngyözött a sűrű veríték.

– Tudtam, hogy a borravaló szóra megjuhászodik a legény! – monda a kisbíró a káplárnak, akit magával vitt a tanácsához, hogy az engedélyt megadja hivatalosan a rekrutának ez egyszer és utoljára civil kiküldetéseért.

Fél óra múlva készen állt a könnyű fonott oldalú cséza a jó három lóval a prefektusi kastély előtt, ahol a mérnök szállva volt. Maga ült a kocsisülésben a Dacsó Marci. A hajdúk lehordták nyalábszámra az okmányokat; azokat mind jól el lehet pakolni a hátulsó saraglyába a bőrtakaró alá: magát a mappát, ami egy hosszú bádogtokba volt dugva, ki nem adta volna a kezéből a hites matematikus, mert abban van az ő egész tudománya. Azt odatette maga mellé az ülésbe, s még egy szíjnál fogva oda is kötötte a kocsi oldalához. Jól neki volt öltözve a hidegnek, botosok a lábain, a bundája felöltve, a téli sipka lekötve az álla alá. A szolgálattevő hajdúknak fejenkint mind egy-egy ezüsthúszast osztogatott.

– No, aztán, Marci öcsém – biztatá a kocsisát –, ha jól elhajtasz, tudod, hát akkor majd nagyot iszunk ma.

– Ugyan iszunk! – erősíté meg Marci a maga részéről.

Ráby Mátyást ma megint kiunszolta a felesége vadászni. Hátha ma szerencsésebb lesz, mint harmadnapja, s nyúllal jön haza.

Az asszony csupa szeretet és figyelem volt hozzá.

Hát aztán nem bolondság az embertől, hogy mikor van neki egy jó, szép, takaros, szerelmes felesége, van jól hordó puskája, jól álló vizslája, jól szelelő pipája, mindezekhez elég jövedelme, puskapora, vágott dohánya: hát mégsem éri be vele; hanem nagyobb dolgokon töri a fejét?

Ki nem ment a fejéből, amivel azt az utóbbi napokban teleszedte. Azért ballagott ki egy kicsit a mezőre.

No, oda meg hát éppen jó helyre ment.

Ezúttal a budai út felé ment ki a városból, s bámulva látta, hogy a város végén a fazekas és vályogvető nagy gödröket egész népcsoport tartja megszállva, asszony, férfi és gyerek; mintha valakire várnának.

Nem akarta tőlük megkérdeni, neki úgysem mondanák meg.

De alig haladt az agyagvermeken túl mintegy ötszáz lépésnyire, amint egy háromlovas kocsit látott vágtatva jönni a kastély felől; mire az egész elrejtőzött néptömeg nagy zsivajjal rohant elő a földvágásból, s kétfelül az út melletti garádot ellepte.

A kocsiban ülőket nem bírta fölismerni; azt sem vehette ki, hogy a néptömeg mit kiabál rájuk. De e kiabálásnak a hangja valami oly ádáz volt, hogy azt nagyon meg lehetett különböztetni attól a búcsúriadalomtól, amellyel egy néptömeg a távozó kedves vendéget szokta útnak ereszteni. Mikor a fogat a néptömeg között végigvágtatott, a zaj még erősebb lett, az asszonyok legjobban visítottak; a felemelt öklök és botok fenyegető kísértetet képeztek hozzá. A kocsi természetesen nem állt meg a kedvükért közöttük, hanem vágtatott, ahogy csak a három ló ragadta, míg kijuthatott a sokaság közül. Különben semmi erőszakoskodás nem érte a bennülőket.

Mikor a kocsi utolérte Rábyt, ráismert legelébb is a hátulsó ülésben kuttogó mérnökre. Most már értette, hogy mit kiabált a nép olyan nagyon. Hanem azt már nem értette, hogy mi tartóztatta őket vissza, hogy jól meg nem hajigálták őkelmét, holott a kezük ügyében volt az a jó hajigálni való agyag. – Megértette azt is, amint a szekér egészen odaért hozzá; mert akkor a kocsis megállítá a lovakat. Akkor aztán megismerte benne a Dacsó Marcit.

– Servus humillimus! – köszönté Rábyt az inzsellér. – Hallotta spectabilis azt az infernális búcsúztatót? Így eresztik ám ki minden faluból az inzsellért. Ha a Marci nem lett volna a kocsisunk, még meg is hajigáltak volna.

– Tekintetes uram – szólt a Marci borrekedt hangon Rábyhoz –, van-e még abból a pálinkából abban a kulacsban?

– Van, Marci: nesze, igyál.

A legény megfogta a kulacsot, s addig le sem vette a szájáról, amíg az utolsó kortyot is ki nem húzta belőle.

– Marci! Majd megárt.

– De bizony meghasznál! – dörmögé Marci, visszaadva a kulacsot. – No hát – áldja meg a mindenható!

Azzal közévagdalt a lovaknak, s azok megint nekirugaszkodtak, a négy kocsikerék csak úgy szórta maga körül a sarat.

Ráby megállt az útfélen, és utánanézett. Elgondolkozott rajta, hogy milyen különös, hogy éppen ennek a fiúnak kell a szekéren beszállítani azt az egész machinát, ami az ő népét tönkrerontja, a szerzőjével együtt.

Egy helyütt, amint az országút a Dunához közeledik, egy mellékút kanyarodik fel rá, mely a szigetségi révbe vezet. Mikor a Marci bricskája ehhez a helyhez ért, egyszerre nekifordította a kocsis ennek a mellékútnak a lovait, s kegyetlenül közéjük vert. A szekér a meredekről vágtatva rohant le egyenesen be a Dunába.

– Szervusz, világ! – kiálta messze elhangzó kacagással a legény, elhajítva a virágos kalapját; s már akkor ló, szekér, mind benne úszott az éppen tavaszi áradástól kavargó Dunában. Akkor aztán, mikor már nyakig ért a víz, visszakiáltott Dacsó Marci a kocsiban ülőre: „No, most iszunk mindjárt nagyot, kegyes uram!”

Ráby csak azt látta, hogy az elmerülő szekérből egy bundás alak kétségbeesetten akar kimenekülni, de a nehéz úti öltözet lehúzza; nemsokára elmerül a szekér, s a rajta ülők; a három lónak a feje még egy ideig kilátszik a vízből, amint küzdenek a halálos ár ellen; utoljára azok is elbuknak a hullám alá. Kocsi, mérnök, protocollum és mappa, mind lementek a Duna fenekére. Sohase találta meg azokat senki.

Ráby Mátyás megdermedten állt ott az útfélen; a nedves böjti szél végigsöpört az avaron, s a távolból egy néptömeg ordítását tépte magával, mely olyan volt, mint mikor a kétségbeesés kacajra fakad.