Tizenhetedik fejezet
(Ennec az ember maga sem tvdhatia, hogi mi lez az weege?)

Ez a katasztrófa végzetes hatással volt Ráby lelkére.

Visszafordult, hazament; egész feje lázban égett.

Elmondta a feleségének, ami történt.

Ebből aztán az asszony kitalálta, ami történni fog.

– Most ennek az lesz a következése, hogy te mégiscsak nekiindulsz annak az útnak, amitől vissza akartalak tartani.

– Hát megszégyenüljek-e egy tanulatlan parasztlegény példája előtt, aki nem olvasta Curtius történetét, aki nem bírt fogalmakkal magasabb erényekről, s képes volt a maga együgyű barbár heroizmusával feláldozni az életét, hogy a községe nyomorult népét a koldusbottól megmentse? Ez mert nekiugrani a sötétségnek, s én, aki látok, ne merjek lépni?

– Hát mégiscsak meg akarsz engem keseríteni?

– Inkább haragudj rám, mint megvess!

– Hát neked a szeretet semmi?

– Inkább elviselem azt, hogy az egész világ gyűlöljön törhetlen akaratom miatt; mint hogy rászolgáljak a szeretetére a gyávaságommal.

– Itt csak az én szeretetemről van szó.

– Az viszonozva van az én véghetlen szerelmem által. Tudom, hogy csak miattam reszketsz. Ellenkezésed, amivel vissza akarsz tartani, tudom, hogy a te nagy szerelmed tanúbizonysága, s imádlak érte. De halld, angyalom. Ha én innen, erről a helyről megfutok, én ezen a pályán minden ajtót becsaptam magam előtt. Nincs más választásom, mint visszatérni a katonapályára, amire suhanc koromban készültem. Hát ott, ahol ágyútelepeket kell megostromolnom, kevésbé fogsz-e félteni? A szpáhik szablyái között örömestebb látsz-e viaskodni, mint egy csoport bujkáló cselszövényei között? Én bizony mondom neked, hogy ha most nem megyek fel Bécsbe, akkor sohasem megyek. – Megírom a császárnak, hogy ez a tusa nem nekem való, küldjön az ezredemhez, ahol bajtársaim vannak, Karánsebesre. – Válassz!

Fruzsinka azt választotta, hogy nem szólt semmit, csak sírt.

Ez is marasztás.

Ahhoz, hogy valaki egy szerető nőt elhagyjon akkor, amikor sír, hogy ott ne maradjon nála addig, amíg ismét nevetni látja – kovaszív kell.

No, hát Ráby Mátyásnak volt ilyen tűzkőből való szíve, mely a szép szemek tüzétől megolvad; kovából volt, mely a legerősebb választóvízben, a szép szemek könnyeiben sem olvad meg.

El tudott menni hazulról, úgy, hogy a fiatal menyecskét sírva hagyta otthon.

Azt hitte, hogy hiszen majd nagy hamar visszatér Bécsből. Mert lehetett ám akkor is gyorsan utazni. A híres nyergesújfalusi gyorsparasztok egy nap alatt fölrepítették az embert Bécsbe.

Fruzsinkán kívül senki sem tudott róla, hogy Ráby Bécsbe ment. Ott sem mutogatta magát sehol. Tudta, hogy a császár minden reggel nyolc órakor le szokott menni a „Liget”-be, s ott egy óráig sétál, a maga egyszerű, kopott zöld kabátjában, tolldísztelen kalapban; akik nem ismerik, legfeljebb valami lovásznak nézik. Ott beszélhetett vele Ráby. Elmondhatta neki élőszóval, amiket odalenn tapasztalt.

A császár aztán megdicsérte az eddigiekért, s megbízta, hogy csak folytassa tovább. Adott neki mindent (hát ami telt szegénytől), menlevelet is, amiben megparancsoltatik nagyoknak és kicsinyeknek, hogy Ráby személyét bántani tartózkodjanak. Hanem az megmondatott neki, hogy az oltalomlevelet csak a legvégső szükség esetén mutassa elő, s egyáltalában el ne árulja, hogy a császárral személyesen értekezett.

Sietett aztán haza; mint aki dolgát legjobban végezé, ellátva mindenféle parancsolatokkal.

Visszatérő útját úgy ejtette, hogy Pestnek jöjjön, s ott megjárja megint a dicasteriumokat.

Legelőször is a vármegyeházához ment, s a jegyzői hivatalba, holmi okiratokat kikerestetni.

Ott találta Tárhalmy főnótáriust.

Tárhalmy se nyájasabb, se komorabb nem volt hozzá, mint azelőtt. Behítta magához a belső szobájába, s mikor egyedül voltak, azt mondta neki:

– No, ugyan jó, hogy compareáltál, öcsém; mert már edictaliter akartunk evocálni, mint „nobilis elapsus”-t.

– Engem evocálni? Miért?

– Hát barátom, vádolva vagy. S találd ki, hogy mivel. Azzal, hogy te vagy a Gyöngyöm Miska, s te raboltad ki harmadnapja a Rotheisel zsidót a stíriai erdőkben.

Ráby nem tudta, hogy nevessen-e, vagy szörnyűködjék.

– No, de ez már ízetlen tréfa!

– Magam is azt hiszem, hogy ostoba tréfa; hanem hát vádolnak vele. De te abból nagy könnyen kivágod magadat. Kimutatod az „alibit”, azalatt másutt voltál, s azzal vége.

Ráby akarta volna, hogy ne vörösödjék el; de lehet is azt tenni! Olyan erős ember nincs a világon, aki, ha egyszer az orcája a fejébe vette, hogy ő most el akar pirulni, az ellen sikerrel tudjon küzdeni.

– De én nem ereszkedem le annyira, hogy ily eszeveszett vád ellenében védelmezzem magamat. Actori incumbit proba.¹ Hívja elő Rotheisel Abrahámot, az bizonyítani fog amellett, hogy nem én voltam, aki őt kirabolta. Én nem bizonyítgatok semmi alibit.

– Tudom ám én azt is, édes öcsém, hogy miért. Mert te ez alatt a három nap alatt olyan helyen jártál, amit még kevésbé lehet elárulnod, mint ha a stíriai erdőkben utasokat fosztogattál volna ki; s az, aki bizonyíthatná az alibidet, olyan személy, akit nem lehet tanúnak megidézni. Nem kérdezem. Én nem leszek bírád. Tudod, hogy a főjegyző csak referál a törvényszéken, de szavazattal nem bír. – Te tehát azt, hogy hol jártál az utolsó napokban, nem engeded magadbul egykönnyen kiszoríttatni. Vannak pedig, akik csak azt akarják. S a tréfának ez a komoly alapja. Azért akarod inkább a Rotheisel zsidóra bízni, hogy tanúskodjék amellett, hogy a rabló, aki fejbe ütötte s kifosztotta, nem te voltál.

– Rotheisel bizonyosan megteszi azt; ő engem jól ismer.

– Tudom. Csakhogy a zsidónak a tanúbizonysága törvényeink szerint csupán akkor érvényes, ha megesküszik rá.

– Rotheisel meg fog esküdni.

– Ne mondd ki olyan könnyen. A zsidó nagyon nehezen szánja el rá magát, hogy az esküt letegye. Maga a saját Talmudja is megnehezíti azt neki. A Schulchan Aruch törvényei egész pszichológiai tortúrát szabnak a zsidóra, csak odáig, amíg az eskületehetés megítéltetik neki. Törvények szerint az, aki mindjárt az első felszólításra késznek nyilatkozik az eskületételre, már azért megfosztatik a képességétől. Elébb meg kell azt gondolnia. Elébb a rabbinak meg kell őt jól ijesztgetnie. Egy olyan nap, amelyen egy zsidó esküt tesz le a törvényszék előtt, gyász és siralomnap az egész községre nézve. Hát még hozzá a törvényesen megszabott zsidó esküforma. Ismered-e?

– Nem figyeltem rá.

– Megállj! Majd kikeresem a számodra, aztán hallgasd meg. A legutolsó cikke a Tripartitumnak² így szól: „A zsidót, mikor esküt akar letenni, a nap felé kell fordítani, mezítláb, a zsidósapkával a fején, halotti ingbe felöltöztetve, s kezében a Mózses törvényeit tartva. – Az eskü pedig az legyen: Én »(név) zsidó, esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindenható Istenre, aki teremtette az eget, földet, tengereket, és mindeneket, mik azokban vannak, hogy az, akit ez a keresztyén vádol, ártatlan és nem vétkes. És ha hamis eskü bűnét követném el, nyeljen el engem a föld, mind Dáthánt és Abyront, lepjen meg ínzsába és bélpoklosság, mely Elizeus könyörgésére szíriai Námánt elhagyta, és Géházi szolgájára átköltözött, rohanjon meg a nyavalyatörés, vérfolyás és gutaütés; rögtöni halál ragadjon el, és vesszek el testben, lélekben, magam és minden hozzámtartozó, hogy soha Ábrahám kebelébe el ne jussak, törüljön el a Mózses törvénye, mely a Sion hegyén kiadatott, s tébolyítson meg minden írás, mely a Mózses könyvében megíratott, s ha ez az én esküm nem igaz és való, tegyen semmivé engem Adonáj és az ő isteni hatalma, Amen!«”

– Rettenetes eskü!

– Valóban az. Ez önelátkozások! De ami mégis legkínosabb a zsidóra nézve, az az utolsó sorban van. A III-ik parancsolat tiltja az Isten nevét hiába fölvenni, s rettenetes büntetést szab rá. Egyéb vétkekért csak harmad- és negyedíziglen áll bosszút az Isten; de az ő nevének megszentségtelenítője ellen ezeríziglen! Egy egész nemzet szenved meg egy ember miatt, s az Isten nevei között a Jehova, Elohim, Zebaoth még kimondhatók, de az „Adonáj”-t még a szent Dávid zsoltárai sem mondják ki. S törvényünk éppen ennek a kimondását követeli. Ha most elmennél a Zsidó utcába, izgalmas látványnak lehetnél tanúja. Mert azt jól sejtetted, hogy amint Rotheisel Ábrahám megtudja, hogy tégedet ily abszurdus vétekkel vádolnak, ő maga siet fel a törvényszékhez, tanúságát felajánlani, hogy ez a vád nem igaz.

– Derék ember!

– A törvényszék esküt követelt tőle. Hagyományos szokás szerint a zsidó huszonnégy órai meggondolást kért magának. Ezalatt a Talmud törvényei szerint következnek az ijesztgetés órái. A tanúskodó zsidóra rajtamennek a rokonai, barátai, jajveszékelni, hogy ha hamisan talál esküdni, őket sújtja majd amiatt az Isten haragja; az egész község felháborodik, odatódul az ablaka alá, s onnan szidja és rémíti fenyegetőzve az esküdni készülőt; az asszonyok szétszórt hajjal, a férfiak megtépett ruhával szaladgálnak az utcán, s homlokaikkal döngetik a falat. A tanú szobáját teleülik bócherek és sakterek, s végeszakadatlan imádságaikat dörögtetik a fülébe; a gyermekei kórusban jajgatnak, s a felesége a földön hempereg. Utoljára odamegy hozzá a rabbi. Teljes ornátusában. Hozza a nagy könyvet. Abból felolvassa neki azokat a rettenetes bosszúállásokat, amiket az Isten az ő nevének megbántására ifjakon és öregeken, gyermekeken és még nem született nemzedékeken, királyokon és országokon, porba döntött városokon és azoknak a barmain irgalom nélkül betöltött. Elmondja neki, hogy milyen könnyen eshetik valaki a hamis esküvés bűnébe, akaratlanul is; ami aztán mindegy, mert az Isten a kimondott átkot mégiscsak betölti rajta. Gondolja meg jól a dolgot. Sötét volt, mikor őt a rabló megállította, nem láthatta jól az arcát. Az viselhetett álhajat, álbajuszt. Nem is nézhette meg jól, mert egy fokosütés hátulról eszméletlenné tette. Milyen könnyen tévedhet a megrémült ember! S ha tévedésből hamis esküt mond, az csak olyan nagy bűn, mintha szándékosan tette volna, s akkor a kimondott „Adonáj” név jaj és pusztulás lesz az egész pesti zsidóságra, elzüllik az a világ minden részébe, s azt a helyet, ahol most lakik, sóval fogják behinteni!

– És én mégis tudom, hogy meg fog esküdni az Ábrahám.

– Akkor nagy a hited. – No, ennek még ma el kell dőlni; mert a statárium együtt ül, ami éppen a Gyöngyöm Miska miatt van kihirdetve.

– Tehát engem a statárium elé fognak állítani? Szép.

– Szép biz az. S tanácslom is, hogy már most maradj itt, és várd be a történendőket.

– Kegyes engedelmével. Csak egy levelet szeretnék írni. (Persze a Fruzsinkának, hogy mára ne várja haza.)

– Megbocsáss, édes öcsém, de neked itt az én hivatalszobámban levelet nem szabad írnod, sem azt innen elküldened.

– Hát tán fogoly vagyok már itt?

– Az még nem; de vádlott, akinek én hivatalból segédkezet nem nyújthatok, hogy innen kilevelezzen; hanem teszek egy ajánlatot. Innen ma úgyis nem jó lenne kimenned, mert lehetnének, akik azt mondanák, hogy „szököl”, s még valami szégyent tennének rajtad, hanem eredj fel hozzám, a magánszállásomra, ott van a leányom, az majd ád néked tollat és papirost; ott írhatsz levelet; ő megteheti azt, hogy maga felviszi a postára a leveledet; aztán mivelhogy ez a dolog a legjobb esetben is estig eltart, ha meg nem veted szegény asztalunkat, maradj ott nálunk ebéden.

Óh, ha arcul verték volna Ráby Mátyást, tán nem fájt volna neki olyan nagyon, mint ez a nyájas kínálgatás. „Eredj fel, ott a leányom.” „Majd odaadja neked a tollat, amit ereklyéül tartogatott utánad!” „Hogy írj vele levelet – a Fruzsinkának.” „Még majd maga el is viszi, s felteszi a postára azt a levelet.” – „Aztán ebédelj ott velünk, s hallgasd, hogy mit beszél ott az a tollas ember a kalitkában?” – (Hiszen még a beszélő seregélyt kalitkástul ki lehetne tenni abbul a szobábul; de beszél ott minden! Még a napsugárban táncoló porszemek is, s mind azt beszéli, hogy „Óh, te Ráby Mátyás, milyen rossz voltál, milyen őrült, milyen átkozott voltál, hogy minket elhagytál!”)

Ráby Mátyásnak nem nagyon kellett erőltetnie magát a hazudásban, mikor azt válaszolta erre a szíves meghívásra, hogy:

– Hálásan köszönöm az ebédre hívást; de én most erős diétára vagyok szorítva, helleborizmussal kúrálom magamat. Csak egy zsemlét szabad megennem naponként.

– Hát az mi ellen való?

– Idegizgatottság ellen. Éjenként nem tudok aludni.

Tárhalmy majd mondott neki rá valamit – de csak elhallgatta.

– No, hát legalább levelet írni felmehetsz, az nem rontja meg a helleborusos kúrádat.

Tárhalmy úgy beszélt Ráby Mátyáshoz, mint aki tudomásul sem vette, hogy az valaha az ő leányába szerelmes volt, s hogy azt otthagyta, mást vett el. Ez a közöny fáj pedig legjobban.

Ráby Mátyás fejében úgy zúgott valami, mint egy tenger – forró zsírból. – A pokolba inkább, mint ez angyal szemei elé!

E kínos feszültségből kiszabadította volna valami véletlen. Nem „Deus”, hanem csak „hajdú ex machina”. A Mihály jött be jelenteni nagy hével-lével, hogy „Tekintetes uram! Jönnek a zsidók!”

Ah! Tehát nem használ az ijesztgetés. A Rotheisel Ábrahám mégiscsak meg fog esküdni.

Az volt aztán a parádé!

Nem maradt a Zsidó utcában a házőrző süket vénasszonyokon kívül senki. Minden ajtót, ablakot bezártak ott, s jött egy tömegben, mint hajdan a Mizraimből való kivándorláskor, Júda egész népe a vármegyeház elé. A sereg közepén hozzák az Ábrahámot zsellyeszékben, mert az még gyenge volt a kapott ütéstől, nem tudott a lábán járni.

Arra a hírre, hogy az Ábrahám kész a tanúbizonyságot esküvel megerősíteni, rögtön összeült a statáriális bíróság, s a vádlottat előidézték.

Ráby Mátyás ott láthatta valamennyi jó ismerőseit a zöld asztalnál, a szolgabírót, az esküdtet, kikkel együtt poharazott nemrég. Az elnöki széket pedig maga Laskóy táblabíró úr vitte, aki olyan jó nevető szokott lenni.

Most pedig megállhatta nevetés nélkül, hogy kikérdezze az előtte állót, hogy hívják? Hány esztendős? Mi hitű? Nős vagy nőtlen? Volt-e már fogva?

Azután látott Ráby Mátyás egy fiatalembert felállni a zöld asztal mellől, akiben egyik kedves iskolatársára ismert rá; az volt a tiszti ügyész. Az egy hosszú papirosrul felolvasta a maga vádját, mely szerint nemes Murai és Rábai Ráby Mátyás, szentendrei lakos, azzal vádoltatik, hogy mint Gyöngyöm Miska, rablónak öltözve, a békés utasokat kifosztogatja; in specie pedig ez s ez napon, a Rothesel, alias Rotheisel Ábrahám nevű zsidót a stíriai erdőben megrohanta, főbeütéssel elszédítette, s ötezer forintjától megfosztotta. Indiciumok: ugyanakkor, amidőn Ráby Mátyás a vidéken letelepedett, mely idejövetelének okát senki sem gyaníthatja, keletkezett a félelmes rabló kalandozása. Ráby Mátyás szüléitől nem örökölt nagy vagyont, azért mégis tele marokkal szórja a pénzt, ami a gyanút megerősíti. Végre legterhelőbb indicium magának a Rotheisel kocsisának a vallomása, mely az azonosságot Ráby Mátyás és Gyöngyöm Miska között kétségtelenné teszi. Vádló ügyész kéri a tanú meghiteltetését, s az ezáltal autentikussá lett bizonyítvány nyomán nemes Ráby Mátyásnak kötél által, vagy ha tekintettel akar lenni a törvényszék a nemességére, pallos által való kivégeztetését.

És senki sem nevette el magát eközben!

Az elnök egész komoly arccal fordult Rábyhoz.

– Kíván-e inculpatus ez actió ellenében az alibi constatálásának a remediumával excipiálni?

– Nem használom a remediumot – felelt Ráby. – Kérem a bizonyítékokat.

– Vezettessék be az elsőrendű tanú!

Behozatták a kocsist. Tökéletes akasztófacímer. Olyan pofa, amelyikből kilátszik, hogy az egy kurtaforintért mindennap kész megesküdni háromszor arra, hogy a ma született gyermek megölte a tegnap meghalt édesapját.

Ezt is kikérdezték a nacionáléja felől, s biz az arra a kérdésre, hogy volt-e már fogva, elmondá őszintén, hogy valami hétszer vagy nyolcszor – nemigen emlékezik rá pontosan, de hamarább kilencszer meglakta már a vármegye tömlöcét. Mikor aztán azt kérdezték tőle, hogy ráismer-e ebben az úrban, aki vele szembeállíttatott, arra a rablóra, aki a Rotheisel Ábrahámot a stíriai erdőben kirabolta, megfelelt egész készséggel:

– Hogy ne ismernék rá? Szakasztott ugyanaz. Csakhogy akkor fekete hamis haj volt a fején, kunkora bajusz volt ragasztva az orra alá, s szűr volt rajta. De mindjárt ráismertem a hangjárul, hogy ez a Ráby Mátyás úr.

Ekkor tapasztalta Ráby, hogy milyen jó az, hogy a magyar embernek két nyelve van, egy magyar meg egy diák; míg a parasztnak füle ugyan van kettő, de az egyik se hall diákul. Ő közbeszólhatott latinul.

– Én protestálok e tanúnak a megesküdtetése ellen. Én ismerem őt. Ez volt ugyanaz, aki azt a négy lovat hajtotta, amivel engem az ellenséges magisztrátus meg akart vesztegetni. A tanú interessálva van!

A fiskus replikázni akart, hogy ez még nincs bebizonyítva, de Ráby hirtelen bevágta az útját, odafordulva a tanúhoz, s azt mondva neki magyarul: – De hát hogy ismerhetett volna kend rám a hangomrul, mikor én kenddel sohasem beszéltem.

A tanú nem vette észre, hogy a fiskus hogy hunyorgat rá a szemöldökével; kapott rajta, hogy most mondhat valamit, ami már valóságos igazság.

– Micsoda? Hát nem emlékezik már rá az úr, mikor azt a négy lovat az új bricskával odahajtottam az udvarára, Paprika Péter uramékkal? Hisz akkor úgy lármázott az úr, hogy ha süket lettem volna is, meghallottam volna.

Ezzel aztán egészen elrontotta a dolgot.

A históriai igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mind ezúttal, mind a későbbi alkalmakkal ültek ám a sedria zöld asztala mellett derék, igazságszerető férfiak is, akik Rábynak pártját fogták, csakhogy nagy kisebbségben voltak. Ő maga többször emlegeti emlékirataiban. Ezúttal is volt ott egy táblabíró, aki erélyesen felszólalt, hogy az ilyen tanút nem lehet esküre bocsátani.

– Tehát vezettessék be a felmentő tanú.

A zsidó sokaság már akkor ellepte az Irgalmasok utcáját meg a Sarkantyú utcát egész hosszában, s ott várt a történendőkre nagy félelemmel. Az Ábrahám a két legöregebb fiára támaszkodva jött be a törvénytartó-terembe. A feje be volt kötve a hátul kapott nehéz seb miatt, s a lábai kissé inogtak. Nyomában jött a rabbi meg a templomszolga a Tórával és egyéb fenyegető készülékekkel.

– Hát, Rotheisel Ábrahám – szólt hozzá az elnök –, mondja el kend, hogy történt a stíriai erdőben való kiraboltatása?

– Nem mondom biz én, tekintetes uram, mert én nem jöttem ide panaszkodni. Minek panaszkodnám? A Gyöngyöm Miskát nem hozzák ide nekem, azt tudom. Amiért idehíttak, csak az, hogy bizonyítsam, hogy nem tekintetes Ráby Mátyás úr volt az, aki engem kirabolt. No, hát azt bizonyítom.

– Gondolja meg kend jól, Ábrahám zsidó, a dolgot. Sötét volt, nem láthatta jól az ábrázatját, hátha mégis ő volt?

– És ha olyan sötét lett volna is, mint Egyiptomban a kilencedik csapás napján, s az én szememen olyan hályog lett volna is, mint a Tóbiásén, és ha annak a rablónak szakasztott ilyen képe lett volna is, mint a Ráby Mátyásé, még akkor is mondatnám, hogy nem volt ez a Ráby Mátyás, akit én ekkora kölyök korátul ismerek, mint az öklöm! Se a fizimiskája, se a teremtése nem hasonlított a tekintetes zsivány úréhoz.

– Mit ért kend fizimiska és teremtés alatt?

– Nü! Hát a szemét, száját, orrát meg a derekát, nyakát, kezét, lábát a tekintetes zsivány úrnak.

– Tehát physionómia és termet.

– Igenis. Egyik sem volt a Ráby úré. Egészen másforma úr volt az a tekintetes zsivány úr.

– Miért tekintetes urazza kend a zsiványt?

– Azért, mert nem tudom, hogy mi lesz egyszer még belőle. Láttam én azt tekintetes úrnak is egyszer-másszor, megint az lesz abból. De én el nem mondom, amit gondolok, mert az bizonyosan hozna tizenkét megesküdött tanút, s bebizonyítaná az alibit, s utoljára még engem csuknának be.

A Rábyt pártfogó táblabíró erre közbeszólt, hogy íme, itt egyik tanúvallomása invalidálja a másikét, a pro és contra elidálja egymást.

– Igen bizony – szólt Laskóy elnök úr –, de hát tetszik tudni a törvényt, a zsidó tanúbizonysága a keresztyén tanú ellenében csak akkor bír valorral, ha leteszi rá az esküt.

Erre a szóra, hogy „eskü”, egyszerre „eltört a mécsescserép” az Ábrahám mind a két fiánál; odaveték magukat nagy cifra jajgatással a táblabíró úr elé térdre, arcra, s csókolták a kezét, lábát, hogy ne tegye az öreggel azt a kegyetlenséget, hogy megesküdtesse.

– Én, édes fiaim, nem segíthetek rajtatok – monda a táblabíró farizeusi jámborsággal –, itt a törvény, a Tripartitum III. részének 35-dik §-a: „Judaeus contra christianum attestans.” Én ettül el nem térhetek. Hanem ha meg akarjátok kímélni az apátokat a nehéz eskü letevésétől, forduljatok oda Ráby úrhoz, ennek csókolgassátok meg a kezét; annak csak egy szavába kerül, s mindjárt nem kerül semmiféle juramentumra soha. Declarálja őkegyelme az alibit. Arra rögtön felmentetik.

A két zsidó legény nosza nekiesett Ráby Mátyásnak, térden csúsztak oda hozzá, úgy könyörögtek neki, hogy hát, ugyan, mondja ki azt az alibit, hiszen csak egy szó.

Erre aztán dühbe jött az öreg Ábrahám a két fiára.

– Keltek fel onnan? Elmentek onnan? S békét hagytok annak a becsületes embernek? Ki hítt benneteket ide? Csikónak jöttetek utánam? Titeket nem kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek „hallgass!”. Kitakarodjatok innen mindjárt! Ugyan, édes tekintetes hajdú úr, dobja ki innen ezt a két zsidógyereket! Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni akartok! Nem kell engem támogatni! Tudom én még hasznát venni a fejemnek is, a lábamnak is. Bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az a két rossz ségec ilyen csúnya lármát csinált itten. Hát itt vagyok én. Készen vagyok, megesküszöm.

A két fiút csakugyan nem engedte az öreg a teremben maradni tovább.

Ekkor azonban hozzáfogott a rabbi a megdolgozáshoz. Zsidóul kezdett el beszélni, amire az öreg szintén zsidóul felelt vissza, amiből mi persze nem értettünk semmit. Majd magasra felvitték a hangjukat, majd meg egyszerre alászálltak, kezeiket az égre emelgették, meg a ruhájukat tépték velük; az ember nem tudta, hogy énekelnek-e, vagy pörölnek egymással.

Utoljára a vén zsidó a két gyönge rozoga lábával toporzékolni kezdett, s azzal leoldá a bal karjáról a tefilimet, az imaszíjat, s azt keresztülszorítá a homlokán, annak a jeléül, hogy kész az eskütételre.

Erre aztán a rabbi elcsendesült, s odaintve a templomszolgát, lehúzatá az Ábrahám lábairól a fűzött bocskorokat; feladatta rá a halotti köntösét, fejébe tétette a négyszegletű süveget, s aztán ő maga, elébb szerelmetesen megcsókolgatva az ezüsttokban rejlő tórát, odanyújtá azt a kezébe.

Azzal kinyitottak egy délnek néző ablakot, s odaállították az Ábrahámot, hogy a besütő nap egészen az orcájába süssön.

Künn az utcáról a zsidó néptömeg jajkiáltása hangzott fel; a kicsukott Rotheisel fiak az ajtó kulcslyukára tették a szájukat, úgy sírtak az ajtón keresztül.

Laskóy táblabíró úr majd megpukkadt a nevetésvágy miatt.

S képes volt azt elfojtani.

Csak egy szavába került volna véget vetni a kínjelenetnek: „Hagyjuk abba! Tréfa az egész. Én tudom legjobban, hogy ki az a Gyöngyöm Miska, hisz engemet is kirabolt!”

Dehogy tette, hogy azt mondja! Engedte az egész rettenetes esküt végigmondani a megkínzott öregembernek; engedte azalatt az egész utcát jajgatni.

Mikor vége volt, Ábrahám megtörlé a halottas ingével a homlokát, s odadörmögött a szakállába.

– Te térd, meg ne rogyj! Te láb, meg ne ingj! Te fej, ne reszkess! Azt ne higgyék, hogy a Jehova keze sújt le. Elmehetek már! Elvégeztem a dolgot. – Ne támogasson senki. – Nem kell nekem emberi segítség. – Van, aki engem támogat! Jobb felül Gábriel, bal felül Mikhael, előttem Rafael, hátam mögött Uriel, fejem fölött Izrael! – Nem eshetem én el.

S aki idáig csak zsellyeszéken tudott jönni, két embertül a hóna alatt fogva lépegetni, innen hazáig gyalog ment, s nem engedte, hogy valaki megfogja.

– Most már rá lehet kezdeni a nevetést, Laskóy táblabíró úr!

Ráby Mátyást szabadon ereszték; ezúttal most az egyszer még kikerülte a vármegye tömlöcét; de vigyázzon magára!