Huszonegyedik fejezet
(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vrakwal egy taalbvl cheressnieet enni, kiwaaltkeeppen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)

Most már vége van minden tréfának – mondá magában Ráby. – Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!

Másnap mindjárt felutazott Bécsbe.

Nem is titkolta az utazását.

A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magisztrátus letétessék, s új bíró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.

Azalatt Böskét ott hagyta a háznál, s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vincellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban. Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.

Gondolkozott magában, amint a város tornyait meglátta, vajon miféle csoda várakozik rá megint ez újabb visszatéréskor?

Nem találta ki. Pedig várt rá.

Amint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utca szélén, és egy csomó mindenféle bútordarabot, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, amik mind ott terpeszkednek az utcán, s amellett sír keservesen.

– Hát te micsoda bútort árulsz itten? – kérdé tőle tréfásan az úr.

– Micsodát ám! – fortyant fel a Böske. – Hát csak ismeri tán a tensúr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utcára la, engemet meg utánalöktek.

– Kicsoda? – kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.

Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyílt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezes orrú bátyjában, akit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.

Az egész debreceni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának, s egy hosszú, pipázásban meggörbült meggyfa pipaszárú selmeci cseréppipát tömögetve a sallangos dohányzacskóbul, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynehány pógárembert, aki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.

– Hát mi történt itt? – kérdezé tőle Ráby.

– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.

– Kend a házát? Hisz ez az én házam, amit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.

– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem – monda a Csutora Miska, s elővette az acélt, kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel is út, mehet az úr – mind a vízig szárazon!

Azzal rá is nyomatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra, s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.

– De én kendet készpénzzel kifizettem! – szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. – Hát a vételár hol van?

– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt – monda a Csutora Miska, s olyan jóízűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kacagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.

Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindjárt szekeret küld a bútorokért, és elviteti innen az utcáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.

– De már ez több, mint tréfa! – monda az öregúr. – Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.

– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, aki személyes ellenségem, a sedriához, ahol Gyöngyöm Miska helyett akartak elítélni? Ahol trigámiával hagynak vádolni, ahol kinevetnek?

– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: „ejectio violatoris”¹. Keressük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-cikkét. Ott áll szépen megírva, hogy akinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha eközben az elfoglalónak keze-lába törik, magára vessen.

– De hát hol vegyük mi azt az erőt, amivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? Hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy „tumultus”, lázadás.

– Csak bízd te azt énrám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink, öregek, sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, amiről tinektek, fiataloknak, még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi se a vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény parasztnépet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemesembernek. Van nekünk itten két nemes helységünk, Bicske meg Velence. Híres verekedő nemzet mind a kettő. Az igazi Velence meg Ferrara között nem folyott annyi ütközet, mint ezek között, s ami a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenceiek pedig, akikhez képest az adriai Velence nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attilával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a Velence nevet a Velencei-tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekesznek, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velencei meg bicskei nemesuraknak valamiféle processusa, szolgabíró, vicispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, amely szerint mindennemű sérelem, amely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, anélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által ítéltessék el. Mégpedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének a nemesi hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak, és soha az ő perlekedéseik után esküdt, szolgabíró egy réz babka sportulát még be nem emelt.

– Patriarkális állapot.

– Nohát, ezek a nekünk való emberek, akiket az ilyen őseredeti excursiókra meg lehet nyerni. Két hét múlva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet, s beszéljek a primipilusokkal. Te azalatt itt maradsz a helyemben, s tartod in currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy azalatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arc ellen antipátiájuk van a nemesuraknak. Most éppen a velencei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczi-hadjáratot végighadakozta, s még most is abban a viseletben jár, amiben a „nyalka kuruc” pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kacagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a „majtényi síkon”, hazahozta magával, keresztültörve a labancon – no, meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemesember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, amidőn az 1514 : 34. t.-cikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagyapja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, akiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s akiket az 1686-diki diaeta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s aki ennek tudomásával bír, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, akik „csak” erdélyi nemesek, meg Sáronberki Keők, akik „dubitatus” nemesek. Azért a praedikátumát mindig hozzátedd a nevének. Mert aki csak egyszerűen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utcán, meglöki a botja végével: „Hallod, te kő, hozzád beszélnek.” – Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiaeval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész stratagémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.

Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.

Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyűjteni.