Huszonharmadik fejezet
(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni ha meg nem lettec wolna.)

Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, amit ők most itt csináltak.

Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harmincat, negyvenet a polgárok közül, a fél magisztrátust, kékre, veresre püfölni, még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik civilizált országában sem menne tréfaszámba. Képzeljük csak, hogyha Hessen-Kasselben vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen vígjátékot!

Szó sincs róla, hogy ez a sok bevert fej mind panaszra megy.

A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött állú elöljáró uraimékkal.

Ráby Mátyás hirtelen elhatározta magát, ő is felmegy Budára. Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, amit akarnak.

Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jöjjenek; még megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kísérnék be. Mindjárt postakocsit rendelt magának.

Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált volna ott magában a puszta háznál. Úgysem volt már mit strázsálni abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a húsát a mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshúsnak, s a Ráby Mátyás borait megitták rá. Még sincs jókedvük.

És éppen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával vitte, ahogy majd meglátjuk nemsokára.

Megint csak a pesti „Fehér farkas”-ban szállt meg, vesztére; pedig, lám, megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai „Fehér farkas” jobb vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó tanácsot.

Ott átöltözött német gálába, s felvitette magát gyaloghintón a várba, a helytartótanács elnökének palotájáig.

Amint belépett a várakozóterembe, valami ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna be. A tanácsbírák mind veres bagariacsizmát viseltek. S annak válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozóterem.

Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is őexcellenciájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek fel, amiket a tegnapi ütközet olyan csúnyául megviselt, kinek a fél karja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a feldagadt fél pofáját, amelyikből a fél szeme csak úgy pislogott elő. A kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik tanújeleivel külső formájukon.

Voltaképpen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert amint Ráby Mátyást meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést, s szertelen jókedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát ugyan nem érthette, mert mind rácul beszéltek, aki csak úgy törte is a nyelvet; az volt náluk a szalonnyelv, az arisztokrácia nyelve; hanem a hangból meg a taglejtésekből kivehette, hogy „No, jó helyre jöttél ide! Majd lesz itt neked kutya porció mindjárt.”

Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe, s hátat fordított nekik, és hagyta őket lármázni.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a hencegő lármát, a janitor jelenté, hogy őexcellenciája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a szemeikre lehúzták a véres kendőlcet, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni, hogy az csupa szánalom volt.

A váróterem ajtaja megnyílt, s őexcellenciája belépett.

Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb volt, mint akkor.

Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó tömegen, s nem látszott az arcán valami különös részvét a jajveszékelők iránt. Ellenben, amint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.

Kérem! Őexcellenciája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer szokott az rajta megesni. Aztán „dominus frater”-nek szólítá Rábyt.

– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! Most van kegyelmed az igaz úton! Hogy a hazai törvények értelmében szerzett magának satisfactiót! Hoc est rectum. – Tessék besétálni hozzám diskuráljunk egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, amíg a tekintetes kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig – szólt a vert hadhoz fordulva – elmehetnek, ahonnan jöttek; amit kerestek maguknak, azt megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!

Azzal ott hagyta őket a faképnél.

Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán őexcellenciájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum III. 22. tc. értelmében egészen legális ütlegek voltak azok, amiket ők agyba-főbe kaptak, s ezt ki is adta nekik írásban, hogy az otthon levőket megnyugtathassák.

A Ráby Mátyást pedig ezúttal még le is ülteté őexcellenciája a belső szobájában.

– No, látja, kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is igazságot szerezni Magyarországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy Németországnak valamennyi landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak a dolgát ilyen rövideden, radikálisan és ilyen olcsón, mint a velencei nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! Már megint delátorkodott! Már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom őfelségét, hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el!

– Ezúttal másféle rendeleteket hozok őfelségétől – mondá Ráby, ki jónak látta nem állani elő mindennel, amit tud. – Őfelsége most csupán atyai kegyességének tanújeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország fővárosáról, s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt.

– Lássuk a plánumokat!

– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy zsinagógát építhessen a városban.

– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! – kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. – De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő múlva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak háromemeletes házaik lesznek itt, s látni fog a világ nemcsak zsidó burgereket, de még zsidó nemesembereket is, prédikátumokkal és címerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis ordók vitézi keresztjeit – még úgy segéljen, a diaetába is beviszik a bársonybugyogót, s száz esztendő múlva, horrendum dictu! – zsidó ablegatus fog az inclyti status et ordines előtt a katolikus fundus religionis fölött perorálni. – Bihászman!

– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! – viszonzá Ráby Mátyás. Amit őexcellenciája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga is meg volt győződve, hogy amit megjövendölt, annak beteljesülése tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.

– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?

– Sine dubio – folytatá Ráby, s mivelhogy éppen az ablaknál állt őexcellenciája, ő is odalépett melléje, ahonnan a Dunára és Pest városára lehetett látni. – Látja excellenciád azt a nagy négyszögletű térséget ott a pesti városerdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.

– Látom. Hát abból, bihászman, mi lesz?

– Őfelsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két contignatióra, kilenc udvarral, kétezer ablakkal. Nekem megmutatta az épület nagy tervét, amit saját költségén készíttet a főváros számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.

– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? Tán csak minden embert oda akar csukatni őfelsége, aki a pátenseit nem tiszteli. Akkor kicsi lesz a ház!

– Ő azt kórháznak szánta Pest számára.

– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt akarja őfelsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember, hát akinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordathatja Pest városából, mégsem telik meg.

– De egyúttal lelencház is lesz az.

– Bihászman? Olyan gyermekeknek az asyluma, akiket az anyjuk kitesz az utcára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, aki gonosz életet él. Az itt eklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprűzik a városbul.

– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy világvárosok közé emelkedik, ahol az egyeseknek és a tanácsnak másra van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel Pest is örökölni fogja azok calamitásait.

– De hát hogyan legyen ebbűl a Pestbül nagy város? Azt nem értem. Bihászman? Ide jön a császár lakni?

– Azt nem; hanem nagy kereskedővárossá fogja azt emelni.

– Kereskedőváros? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a pestiek? – Bihászman? Van egynehány tímár, aki bőrt készít, azt el is hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van itten filiájuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágrul, a tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát, s azzal kereskednek, a mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra; de valami nagyobbszerű kereskedést éppen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten. Sohase lesz Pesten kereskedés!

Ráby Mátyás csak mosolygott arra a szóra.

– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a kereskedővárosok sorába emelni. Kész a plánuma egy csatorna ásatására, mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.

– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.) Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom, hogy merre van Trieszt! Hát a Karszt hegyén, bihászman, hogy viszi fel a császár a csatornát?

– Sehogy. Azt keresztülfúratják, s alatta megy át a csatorna.

– No, de már, édes fiam, kamarás úr, barátom, hallja kend! Ha már nem tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd, öcsém, az ősz hajszálaimat, s keress ki magadnak valami más bolondot, akivel elhitesd, hogy a Karszt hegyét keresztül lehet fúrni, s azon a tengert a Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!

– Hatvanmillióra megy a költségvetés.

– Hatvanmillióra! Bihászman? Hisz annyit tizennyolc esztendő alatt vesz be a császár egyenes adókbul Magyarországon. (Még akkor hárommillió háromszázezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)

– A pénzösszeg pedig már készen áll e célra. Egy vállalkozó társaság alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a kívánt összeget előteremteni kész, s akkor Budapest a tengerrel egyenes összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.

Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A világkereskedés lerakodóhelye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, amivel a francia császárok Párizst, amivel a fáraók Memphist, a Ming császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbe vágott valósággá lehetett volna?

Hanem őexcellenciáját ez aztán végképpen kihozta contenantiájából.

– Micsoda? – kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér. – Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimaerát? Csatornát a tengerig Magyarország közepéből! Hogy azon keresztül a külföld kupecei ennek az országnak minden zsírját és vérét kiszivattyúzzák? Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztíttatni! Hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat, s a bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a szemét is kicsalják! Hogy a tenger vize egész Budáig feljöjjön, a Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkrenyomorítsa. Dejsz ebből nem lesz semmi!

Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt. Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy éppen ellenkezőleg, azok az országok a boldogok és gazdagok, amiknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem nemhogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem ért azzal semmit; mert őexcellenciája azt vágta neki vissza, hogy igenis, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, akik csalni tudnak, de az együgyűeknek ellenben az a veszedelmük. Lám, a zanzibáriaknak meg az otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a bennszülöttek mégis meztelenül járnak. A világkereskedés útjában lábatlankodni nem olyan népeknek való, amik egy tükördarabért vagy egy pántlikáért odaadják a hízott malacot; pedig a magyar éppen ilyen! Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva ceglédi bíró uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a cifra sujtást tetovíroztatni, mint az otahajti kacika; mert nem lesz neki más; a Szent Domingóban a nádméz-ültetményeket a néger rabszolgák helyett magyar parasztok fogják kultiválni, akiket a földesuraik eladtak.

E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr volt, akinek mindig bejelentés nélkül lehetett őexcellenciájához belépni, s aki csak hallgatta aztán mosolyogva a nagy disputát, amelyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt felőle győződve, hogy neki van igaza.

Végre őexcellenciája már nem is argumentált, csak kolerikus kacagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges képtelenségek irányában.

– Hahaha! Még kanálist! Megiszom én azt! Hogyisne! A tengert ide! Bihászman? „Tengerit” a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a kereskedés! Annak is csak a cincárnak! A magyar nemes kardjából nem lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyúkász, olajkáros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencnek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint búzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s punctum!

A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha a jó emberek egymás között civakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is meg akarta kímélni őexcellenciája haragjától; aztán meg őexcellenciáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól, hogy ővele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, aki négy rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutrális terrénumra.

– Ej, bajtárs, nem bízták miránk a national-economiát! Mondd el inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk egymással, hogy azt a híres computust csináltuk. Hahaha! Hahaha!

Itt valami jutott őméltóságának eszébe, amin annyira nevetnie kellett, hogy kénytelen volt a hímzett batiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből, s abba temetni a nevetését.

És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr. A Fruzsinka jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel. Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.

A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jókedve azután is megmaradt.

– No, de beszélj a bécsi dolgokrul valamit, barátom. Voltál a Nationaltheaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a címszerepet?

Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken keresztülütve.

Ráby Mátyás egészen felfogta a célzást. „Tu l’a voulu, George Dandin!” – „Te kívántad, Dandin Gyurka!” Hiszen senkinek a története nem hasonlít a megcsalt, kidobott, kicsúfolt George Dandin komédiájához olyan nagyon, mint a Ráby Mátyásé.

Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, amit tett; de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót ne tegyen.

Finom mosollyal válaszolt a kegyelmes úrnak.

– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. „Neked” majd több időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben, s megbírálni, hogy jól adták-e a címszerepet.

A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott fenn Bécsben, az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De amint ő districtualis commissariussá lett, akkor úgy fordult a szokás, hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az őneki megadja a competens „kegyelmes uram”-at. Hogy felejtkezhetett el magáról annyira Ráby?

Őkegyelmessége erre rögtön feszes pozitúrába tette magát, s a körmei hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett „agyő”-t, úgy távozott el.

– Ez valamiért megharagudott rád? – mondá őexcellenciája Ráby eltávozta után a kegyelmes úrnak.

– Visszacsaholt, mint a kiskutya, mikor a farkára találtak lépni.

Amint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a postáról érkezett stafétákat, amik az elnöknek szóltak.

– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt – monda a titkár a districtualis commissariusnak –, parancsolja, hogy a kancelláriába küldjem, vagy át méltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: „ad personam” (személyesen).

– Adja ide, kérem. Köszönöm.

Őméltósága felvágatta a pecsétet a titkárral, s aztán elővette az aranyfogantyús lorgnette-jét, és kényelmesen nekidűlve, olvasá a kapott levelet.

Hanem mire végigolvasá, már nem ült, hanem állt, és csak a pirosítónak köszönhette, hogy el nem sápadt.

– Méltóztassék ezt olvasni – hebegé zavarodottan –, a császár azt írja sajátkezűleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.

– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis commissarius, a helyedbe.

– Nem értem!

– De én értem. Most már, „dominus frater”, elég időd lesz magadnak megítélni, hogy jól adják-e a Nationaltheaterben a – bihászman – Dandin Gyurkát.

Az exkegyelmes úr a homlokára csapott.

Őexcellenciája pedig elővette a tubákospikszisét, s teleszórva burnóttal az orrát, száját és mellényét, azt mondá neki:

– Ez nem kiskutya, aki csahol – hanem nagy kutya, aki harap! Neked már leharapta a nyakadat! Bihászman?