Huszonnegyedik fejezet
(Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic.)

Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti „Fehér farkas”-ba szállni, ahelyett, hogy a budai „Fehér farkas”-t választotta volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, amint a helytartótanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfaillat, ami a Városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott még abban az időben a mostani bűzös „Ördögárok” helyén gyönyörű szép patak folydogált, ami a Zugligetből eredt; azon volt a városnak egy derék négykerekű malma, amelyben egyúttal tejgazdaság is volt; ott Ráby Mátyás kapott volna a pirospozsgás majorosnétől jó friss tejet, puha cipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott éppen akkor nyílt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, aki őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király kútjáig, amihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került volna vissza a „Fehér farkas”-hoz, a markát teleszedve mezei virággal, s aludt volna utána fölségesen.

Egészen másképpen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti „Fehér farkas”-t választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most, hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori vendégfogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre. Ki a városerdőbe, ahogy akkor a „liget”-et nevezték. Ott pedig akkor is annyi por volt már, mint most.

Ráby Mátyás ide indult ki sétálni.

Tele volt a feje mindenféle nagy gondolatokkal.

A népboldogítás eszméi legjobb útban voltak teljesedésükhöz.

A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán hívta vissza a császár, s akit helyébe kinevezett: A…y P. egy szigorú, komoly ember volt, ki maga is nagy birtokú úr az országban, a hivatalt csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan és hűséges. És ami fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.

Amint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos vádjai folytán, a szentendrei magisztrátust felfüggeszteni, új bíró- és tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi tanácsbeliek elűzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbírák előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letelt nótárius a nagy kincsesládához vezető befalazott nyílást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja fedezni a pópa a másik bejáratot, amiről csak neki van tudomása, ahogy eziránt Rábynak ígéretet is tett.

Ha egyszer aztán a nagy kincsesláda fel lesz fedezve, abból először is a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban meg az izbégi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára, s azt mondják neki: „Nézd: ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság visszatért a földre, íme, megtéríti az elvettet.” Micsoda evangeliumi hírmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettül a gyönyörtül! Őneki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott minden jutalomról, s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbízatást, ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát ahhoz kapott volna majd kompanistákat, akik vele a felfedezés fáradalmait s a jutalmat is megosszák; de mikor minden ember előtt azon kezdte, hogy „Gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg semmit!”, hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda kölcsön a tenyerét.

S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy bosszúállásnak a gyönyörűsége is. Mert az a nagy láda nemcsak az eltitkolt kincseket, hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellenciás és tekintetes urak közül kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? Kinek meg csak az ezüst sarkantyúja van odacsukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És mindazok, akik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, akik törvény elé állították, megcsúfolták, a szívében késeiket megforgatták, maguk kerülnek a vádlottak szégyenpadjára, s bármilyen magasan hordják is a szarvaikat most, ő ezeket mindet le fogja törni!

E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti városerdő nyárfás útjain. Még akkor csak jegenye meg szilfa volt ottan; az első ákácot csak húsz évvel később, s az első platánt csak ötven év múlva ültették el Magyarországon.

Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, amit nehány órával azelőtt a budai várból mutatott őexcellenciájának, azt a fűzfákból szegélyzett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak a felmérésével; utászok vertek le cölöpöket, az első kapavágást tették az új épülethez.

Vajon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év múlva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s alkalmatlanná válik továbbfejlődhetésére? Vajon álmodott-e róla kalandozó lelke, hogy a „Neugebäudé”-nak még története is lesz valaha? És minő története.

Merengéseiből megszólítás zavarta fel.

Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító. – Hát hisz éppen annyi joga volt itten sétálgatni, mint őneki. Tisztességes pesti nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld, hosszú mentében, nagy leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarkavirágos lajbit, s éppen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt, s hozzá háromszögletű kalapot. Az óralánc a rajta lógó karniolgombbal a nadrághasítékából csüggött elő, ugyanonnan túlfelől, szimmetria kedvéért, a tarka zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálca volt. Az arca azt a kifejezést viselte, amit az ostobaságból consequenter kifejlődött bölcsesség kölcsönöz az olyan embernek, akinek mindig igaza van, s aki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén kiborotválva, ami magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt. Hanem az anyanyelve német volt. De még milyen német!

Ráby viszonzá a „gun tóg”ot udvariasan, s ő is mondott rá valamit németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet alaposan tanulni kell. „Tész kapir ma ned” – monda a jámbor polgár, s attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, amit a másik beszél.

Jobb is volt azt csak hallgatni.

– Hát tudja az úr, hogy mi lesz odaépítve, ahol az a sok inzsellér ókumlál most?

Ráby kíváncsi volt rá, a leghitelesebb kútforrásból értesülést venni efelől.

– Hát oda a császár egy nagy csillagvizsgáló-tornyot építtet.

– Erre igazán nagy szükség volt már.

– Nohát, persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi, pesti polgárok folyvást a győri polgárok miatt?

– Nem értem egészen.

– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillagvizsgáló. Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Márpedig ami jó Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a győri kalendáriumot.

– Hát ide nézzen. Mi áll erre az egész hónapra?

Aër calidus,
Et exsiccatus,
Calor gratus,
Aër fervidus,
Tonitruosus,
Aether torridus,
Ardor intensus,
Aestuosimus,
Sudorificus,
Taediosus.
Ventus calidus,
Aether exsiccus,
Pulverulentus,
Aridificus
Jucundus et fervificus,
Phoebus nitidus.

Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak egyetlen egy foeminini generis holdfertály van közbeszúrva; példának okáért, mint májusra volt írva:

Aura immutata,
Pluvia rigata,
Temperies grata,
Pluvia calida,
Vivifica,
Nubes densa,
Caligo tenebrica.

Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugye, ezt nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek gabonakereskedők, akiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság legyen, az ő búzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek disznókereskedők, akiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek, hogy a kukorica felvehesse magát, s a sertések a nagy hőségtől torokgyíkot ne kapjanak; azok meg mind zúgolódnak amiatt nagyon.

Ebből azt sejtette Ráby, hogy sertéskereskedőhöz van szerencséje.

– Nohát, már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk van nekünk, pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillagvizsgáló tornyunk, ahol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, amilyen nekünk kell, nem Győrnek.

Ráby Mátyás tökéletesen capacitálva érezte magát. Eközben tovább sétálgattak a városliget tekervényes útjain. A polgártárs kifogyhatatlan volt a beszélgetésben.

Elmondta, hogy miért sétál ő most itten. Azért, mert itt még csinálatlan utakon lehet járni, ami jólesik az embernek. Amióta odabenn a városban behozták az utcák kikövezését, az embernek nincs kedve az utcára kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, aki maga német suszter; annálfogva, hogy a német susztercéhet a magyar csizmadiacéh fölé kerítse, elkezdte az utcákat kiköveztetni. Így aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken cipellőben is lehet lépkedni.

Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalábbis a magyar csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.

Ez alatt hogy „magyar” – „német” pedig nem kell valami nemzetiségi kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. Emlékezem én még gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes dandáraira. Sok zsinóros, mentés dalia egy szót sem tudott magyarul, viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott, mely a „nix tájcs”-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.

Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Azazhogy: bocsánat a címzésért, még akkor nem lehetett a polgár-„társ” címet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a „polgár” cím száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendáriumcsináló ellen panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan „Phoebus fervificus”-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte, s úgy tartotta az arca elé napernyőnek, amit csakhamar Ráby is utánacsinált.

A sétálás közben aztán elértek a „Bimbós ház”-hoz. Az már száz évvel ezelőtt is megvolt.

– Nem térünk be a Botzenhajzliba? – szólt a Ráby Mátyás kísérője. – Itt kapni ám fölséges duplasert.

Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi „gebranntes”-t és „gebräutes”-t.

Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott volt), hogy nagylelkűségét bebizonyítsa.

Ráby megköszönte szépen; ő csak vizet iszik.

– No, azt is fölségeset kapni itten! – bizonyítá a derék férfiú. – Hát várjon itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli sert, az úrnak meg küldök ki jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az Illés-kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés-kútnak a hírét? Olyan víz nincs több a világon.

Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a friss víznek nagy barátja.

Amint a polgár bement a „Bimbós ház”-ba, nemsokára utána kijött onnan egy kisleány, s hozott egy fatálcán egy nagy cinpoharat. Még akkor a csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.

A kisleánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult beléjük, amíg a poharat felhajtotta, úgyhogy csak akkor vette észre, hogy annak a víznek valami keserű íze van. Amint aztán az ajkáról levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami fehér salak van. Megijedt.

– Mi volt ebben a pohárban? – kérdé a kisleánytól.

– Nem tudom. Az az úr adta a kezembe a poharat, aki most elment.

– Elment?

– Igen, a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, amit a markomba nyomott.

Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadiamester; hanem felbérelt orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.

Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé, mintha tízakós hordóvá dagadna – csak annyi ereje volt még, hogy egy gyaloghintóig tudott elvánszorogni, s a hordároknak megmondhatta, hová vigyék. A „Fehér farkas”-ba már eszméletlenül vitték fel.

S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vízzel.

De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, amint azt a nagy veszedelmet meglátta.

Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a mérget, tormát reszelt, azt a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, amit otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszínű üledékből, ami a megoltó sajtár fenekén szokott maradni, s azt kanállal beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt neki. Pedig a parasztleányt nem tanította senki kémiára. Aztán arról is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát rakott rá, aztán odaült az ágya mellé egy pálcával, s amint a nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap reggelig, s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.

Hát orvosért nem küldött?

Dehogynem küldött. Ahány pincér, háziszolga volt a vendéglőben, azt mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa meg a városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy őneki a város statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilégiumban találta mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.

Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyűlöletessé volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos, aki segélyt nyújtson neki.

Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény parasztcseléd!

S ezt tudta az egész város!

Csak másnap, későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék embernek: „Moltzer János”.

Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés könnyhullató könyörgésére adta rá a fejét, hogy hozzá eljöjjön, s őt az életnek visszaadja.

Ráby kitalálhatta, hogy ki volt az az angyal.

Tíz hét telt bele, amíg e mérgezésből teljesen ki tudott gyógyulni. Hanem a derék sebészt, aki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az országból is.