Harmincegyedik fejezet
(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzbenn egi bizonioss tekintetess vr?)

Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyempaplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezűleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr?

Ráby csakugyan kíváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragikomédiájába?

Tizenegy óra felé nagy fennhangon diskurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót, s csakhogy kezet nem csókolt neki.

Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Copfba fonott, púderezett hajat viselt, elöl tapírozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancamente, meggyszín nadrág, sárga csizmával arannyal paszomántozva.

Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börböncéjét, a harmadik, negyedik mindenféle bőröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átalagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.

Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr.

– Kérem ássan, a rab uraknak a tömlöcben dohányozni meg vagyon tiltva.

A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:

– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset, Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kóspallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert ráismerek.

– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztásétel, háromszor húsétel, egyszer pedig böjtös eledel. Egyféle! A parancsolat szerint.

A tekintetes úr ezt se bocsátá be fülein.

– No, majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni. Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hegy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?

– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort inni.

A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:

– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóbul lehúzzák a borokat palackokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtővederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi csevicét ki ne hagyja fogyni.

Ekkor nézett csak körül.

– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamba pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, míg én falatozok. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész kompánia.

– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.

Ráby hátat fordított a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő nem sokat törődik vele.

– No, mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, ami megmarad, nem vész az kárba.

– Aztán kérem alássan. Este nyolc órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második vicispán úr.

– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyet-mást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő láncaikkal, mert azt ki nem állhatom. No, most elmehettek, fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami, hát kocogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.

Hajdúnép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.

Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.

– Hát maga, Kalabusz, mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No, megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöcöt. Hát magát, Garabos atyafi, mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?

– Tisztelem a mesteremet – dörmögé Garabos uram, mely felelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, aki a tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányosbörböncét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfa taplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.

Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kínálta meg.

– No, kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kóspallagiból!

Ráby ekkor odafordult hozzá, s megköszönte.

– Én nem dohányzom.

A tekintetes úr meglepetve szólt:

– Mi a mente? Hisz ez az úr Ráby Mátyás!

Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.

– Honnan ismer engem az úr?

A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.

– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.

– Nem emlékezem rá.

– Nem, mert másképpen voltam frizírozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.

– Nem tudom elképzelni.

– Az igaz, hogy csak három szó volt.

– Hol?

A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy „hehem!”, s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomta az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.

Mikor aztán a tekintetes úr egypár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hídjára, s onnan lógázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, azt mondá neki mosolyogva:

– Hát nem mondták még meg az úrnak, hogy kinek híják azt a rab kollegáját, aki itt a szomszéd ágyban fog alunni?

– Nem kérdeztem.

– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.

Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.

– A Gyöngyöm Miska!

– Dehogy az – szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. – „Az” nem hagyja lépre keríteni magát. A „magam” bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistóriázom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.

Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hídjárul, elővette a nagy bőriszákból a pálinkásbutykost, a fehér cőkös cipóval meg egy csoport apró kupicával, s minden embert megkínált vele.

Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.

De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, akit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jólesett a lelkének, hogy, íme, ezt is elérte a fátuma, s idekerült a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer éppen őt akarták ez ember helyett elítélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt, s elősegítette; de most végre mégis rajtavesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, ahol egymás szavát kell hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik, s fumigálja az egész vármegyét.

Amint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót, s arra rohant be hanyatt-homlok a szolgálatára rendelt hajdú:

– Mit tetszik parancsolni!

– Teríts fel.

Arra hárman is jöttek. Tányérakat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; azután felhordták a gazdag lakomát, amit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.

– No, komáim, üljetek hozzá!

A két másiknak nem kellett nagy kínálás. A jó gulyáshúsillatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a cibereleves kívánja meg azt a hosszú imádságot.

– Hát Ráby úr nem tart velünk?

– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.

– Bécsiesen?

Aztán nem kínálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt, s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy „móres”-nek való sem maradt benne.

Aztán bor is volt elég. S hozzáláttak.

Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott citromos becsináltat.

Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje, s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a „Szentek Hegedűjé”-ről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. – Garabos uram most már csak úgy fűszerképpen használta az elbeszéléseihez a körmönfont „lánchordtákat”, Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az „Uram, irgalmazz!”-ra.

A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.

Később aztán egy kicsit elfeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, ahogy uraknak dukál.

Rábynak ezalatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.

Milyen raffinírozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen bárom emberrel egy ketrecbe zárni! Akik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.

Karcsatájit gyűlölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. Aki éppen ellentéte a szentimentalizmusnak. – Aki fel sem veszi a világot; akit semmi baj ki nem hoz úri jókedvéből. Tud rabolni vakmerően, s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos öszeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis cigányt bújtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja, s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; akiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az – s aztán ami annál több és megbocsáthatatlanabb: egy ember, akinek Fruzsinka azt írta: a „Tied!” – Hátha a mennyország kapuját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!

Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát, s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, aki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának a tenyereit, amíg a vacsora ideje eljött.

Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hívására.

– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni – jelenté alássan.

– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel, Janosics. Meg veres bort küldj fel.

Meglett, amit parancsolt, mivelhogy meg volt tiltva.

Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett „teringettéket” fűzni a beszédje közé, s Garabos uram végzé a mondatait „Uram, irgalmazz”-zal; amin Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kacagni.

Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.

Egyszer aztán bejött a porkoláb.

– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát – a második vicispán úr odafenn nem tud alunni.

– Hát ha nem tud alunni, keljen fel táncolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le, Janosics, és igyál velünk!

Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attul aztán a porkoláb is megszelídült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyábul legjobban. Az alispány úr csakugyan táncolhatott odafenn az emeleten, ha kedve tartotta.

A bor csodákat mívelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bűnbánatában, míg Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek, s úgy szórta maga körül a „tüzes istennyilát”, mint egy Jupiter; amitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden keze ügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.

A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? Az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: „Ksz, ksz, csípd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!”, utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem, elaludtak.

Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképpen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, aki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves cimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! Utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón, s belülről zárni be magának a tömlöcöt, hogy vissza ne jöhessen.

Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöcében. A többi se lesz különb!