Harminenegyedik fejezet
(Egi seregeeli madaarnac, ees egi kiss egeernec az tevrteenete.)

A szentendrei deputáció felment szerencsésen a császárhoz, előadta a maga dolgát meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimúlt nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek voltak.

A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék, s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja alapján befejeztessék.

A helytartósági elnök ezt a parancsot is odatette az olvasatlan iratok fiókjába.

A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye tudósítása váratik be.

Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz vármegyei nyelven ez a szó, hogy „csak még”.

Legelébb is azt tette, hogy amint e parancs az alispánnal közölve lett, rögtön jöttek a Rab Rábyért, és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a láncot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.

Ekkor volt az első vallatási próbája.

A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében kezdték el keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. Ami csak népzavargás volt az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla. Négy óra hosszat gyötörték; azalatt majd leszédült már egy álló helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé vágatásra ítéljék.

Akkor aztán visszaküldték a börtönbe.

A megszokott szobája felé támolygott, hanem az az ajtóban Janosics uram megragadta a karját s visszarántotta.

– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye. (Igaz! A „tekintetes úr” nem szereti a más lánccsörgését hallgatni.)

S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt, hármas lakatra, s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem hozták át ide.

Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemesuraknak rendelt rabétel sem. A porkoláb nyomában egy hajdú jött egy nagy kőkorsóval meg egy darab fekete kenyérrel.

– Itt van, Rab úr! Tessék traktálózni! – enyelgett durva tréfálódzással a hajdú, amivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót letette Ráby mellé a földre, azt súgta a fülébe:

– A korsó feneke lejár.

Azzal magára hagyták, s rázárták hármas lakattal az ajtót.

Most azután teljesült a kívánsága; megszabadult a három bosszantó szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét, csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatjai jöttek vele társul, s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji hahotája elnémult, s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok elviselhetetlen hangja kezdé betölteni.

Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, amit nem tud megmozdítani a helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik, mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a láncai, mért nem tud úgy dacolni, mint a lelke?

Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot is kell adni, hogy megbírja terhét; azt sem tudta, hogy mit eszik. Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor ütődött csak meg azon a szón, amit a hajdú a fülébe súgott: „A korsó feneke lejár.” – Irgette-forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, aminek a rejtekében talált egy üvegcse tintát, tollat és papírt, s nem alaptalan gondoskodásbul egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis cédula volt mellékelve, eltorzított írással:

„Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják el. Tudósítsa újból a császárt.”

Nem félt már az egyedülléttől. Ah, a kísértetek hatalma megszűnik ott, ahol toll, tinta és papír van! A leírt gondolat jó barát.

Hozzáfogott a megírásához mindannak, ami vele elfogatása óta történt, s mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, amit a korsó kettős feneke képezett.

A két darab szalámi is jólesett a testének.

De mindenekfelett jólesett a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy vannak jó barátai, és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal. Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok. Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek odafenn – akiknek a nevét rossz szíve megsúgta.

Másnap reggel a porkoláb visszajött, ugyanazzal a hajdúval.

– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? – tréfálózék a hajdú.

Mert ahol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, amit akkor álmodni fog, az beteljesül.

Azzal kivitte a korsót.

Délben megint visszahozta a kenyérilletménnyel együtt.

– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! – monda a hajdú. Aminek a porkoláb nagyon nevetett.

Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a rugacsos, degetes részét a rosszul kelt kenyérnek, ami a külső héjához tapadt.

A rabokkal enyelegni szokás – akik már vasban vannak.

Ráby alig várta, hogy magára maradjon, s ismét megvizsgálhassa a korsó rejtekét.

Ismét ott találta az írószereit, s a postai nyugtát leveléről, melyet extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag embereknek kell lenni.

Hirtelen elrejtett mindent, mert tömlöce felé léptek közelítettek.

A börtönajtó szokatlan időben felnyílt, s belépett rajta három férfi: Laskóy, a substitutus, aki pörében elnökölt a sedrián, Petray, a főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabíró. Az utóbbi hozta a vádlevelet Rab Rábynak.

Rab Ráby büszkén utasította azt vissza.

– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet önöknek átadni, nem az önöké énnekem. Nem fogadom el azt.

– Vigyázzon az úr magára! – rivallt rá Laskóy. – Gondolja meg a következését a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!

– No, hát convincáljon, ha mer!

– Veszett dühös ember ez! El kell neki fogadni a vádlevelet!

De Ráby eldugta a két kezét a hóna alá, nem lehetett a markába tenni. Akkor aztán azt mondta Laskóy úr: – Dobja neki oda a lába elé, szolgabíró úr, s aztán adja ki róla az attestatumot.

A szolgabíró megtette.

– No, hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirúgtam azt az ajtón.

És Ráby is megtette, amit mondott.

E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között eltávozott.

Kis idő múlva bejött a börtönbe a porkoláb.

– No, iszen, nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül össze a törvényszék, kimondani az ítéletet. Már oda is izentek a hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statárium van ám – s annak az ítélete nem megy föl a császárhoz.

Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönítélő bíróság ítéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorult idegtömegnek: „Ugyan, mit reszketsz? Ugyan, mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?” – Hasztalan, hasztalan a bölcsesség; az otromba sártömeg fél annak a közeledtétől, aki őt visszabocsátja a maga édesanyjához, a földhöz; úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, akire nézve ő csak börtön.

A másnap úgy találta, hogy még el sem aludt.

Korán hajnalban sűrű férfiléptek közeledtek börtöne felé, s a felnyitott vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán, szolgabíró, megyei orvos, porkoláb, hajdúk, idegen arcok, amik között egyben a pesti hóhért vélte felismerni.

Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit beszélnek hozzá.

Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyűrni az ingujjait a karjain.

Azt hitte, hogy titokban akarják kivégezni.

A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a szerszámait. Ráby felfohászkodott az égre, s összetette a kezeit a keblén.

Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kacagni. A mester szerszámai, amiket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa meg a csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, akit azért hoztak, hogy Rab Rábynak az utca felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az ajtó fölötti kis ablakon át, ami az udvarra nyílt, s vasráccsal és sodronnyal volt elzárva.

Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott várnak.

A „csak még” annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták; ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje összevissza, hogy zavarba vagy ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak húsz volt, azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott nyolcvanon.

S ez így tartott négy hétig szakadatlanul, s a „csak még”-nek mégsem volt vége.

Nem lehetett Rab Rábyra semmit kisütni.

Hanem ezek kínterhes napok voltak.

Egyszer az a megszokott hajdú, a rab úr mulattatására, egy madarat hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.

A kis állat rögtön azon kezdte, hogy Ráby kezére repült, s az ujja hegyét megcsípve a csőrével, azt kérdé tőle: „Matyi bácsi, mit csinál?”

A kemény embernek kicsordult a könnye erre a szóra. Pedig hisz az nem emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, aki nem tudja, hogy mit beszél.

Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez, s engedte az arcát annak a repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!

Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélőtársa. Volt akivel játsszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára, tanította fütyülni, drága neveket utánamondani, s aközben elfelejtette azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.

Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a „Hanzi” mindjárt készen volt a megszólítással: „Du spitzbub!” – De hát ki haragudnék meg egy madárkára ezért?

Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásbul a porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, amire a Hanzi a maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.

Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova elbújni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak vasrostélyán.

A szegény kis kedvencnek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab Rábyt szerette.

Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt volna úgy a szíve, mint ezért a holt madárért.

Hát még ennek sem tudtak irgalmazni? Oh milyen rosszak az emberek!

Janosics uram nevetett rajta.

– Nem mondja már az a csúnya madár többet azt, hogy „Du spitzbub!”¹

Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori gazdasszonya, milyen nagy könnyhullatása lesz ezeknek a szép kék szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az esetet titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.

No, ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani, hogy hol ne nyúljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj, mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat Mariskához. Hadd legyen mit mesélni róla holnap Rab Rábynak.

Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult neki a pityergésnek, mikor kedvenc madárkáját megdermedve hozták eléje; rábízta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan vonaglottak az ajkai, amint kedvencét lábra akarta állítani, s az megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék szemeken mindjárt meglátszik a sírás. Az apa észrevenné, hogy könnyezett, tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután – nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta – de összehúzná szemöldökeit, s úgy nézne rá; s lehet-e valami iszontatóbb büntetés egy szegény kisleányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá, és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könnyeket.

Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy cinege, azt adta oda kalitkástul a porkolábnak, hogy vigye le rögtön Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha megsajnálta volna, s a saját cinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.

Mintha nem kitalálta volna az igazat Rab Ráby azonnal. De kitalálta bizony.

S amint a porkoláb visszajött hozzá a cinegével, s azt a kalitkában letette az ágyára, valamit hazudott hozzá, s aztán magára hagyta; hát akkor, aki látta volna Rab Rábyt, azt hihette volna, hogy bálványimádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire, s kezeit összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé, és zokogott keservesen.

…Azt a kis cinegét aztán még jobban megszerette, mint a seregélyt.

Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöcébe, a kedves cinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett legyeket adtak, hogy elveszítsék.

Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen körülötte semmi élő teremtés, amit megszeressen.

Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond kis állat, aki maga jószántábul vállalkozik örökös fogságra. Egy kis egér.

Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból, s óvatosan szaladt végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette. Látta, hogy többet is adnak, és jó szívvel. Azután megtanult kérni. Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyújtá eléje a kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a kísérletnek; a nagy kolossz tenyerébe sikamlott, s aztán két hátulsó lábára állva a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta azt, hosszú bajuszát táncoltatva, s parányi fekete szemeivel a pártfogó óriás arcát vizsgálva.

S ez az arc nem volt már szép. Feldúlva a szenvedés által, borotválatlan bajusza, szakálla bocéros bozótkint lepte be megnyúlt vonásait. Haja sem volt se befonva, se púderezve, még csak fésülve sem; kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma hozzá.

Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földrül a vállára, s mikor lefeküdt, összevissza szaladgált, pajkos táncot követve el a takaró pokrócán; bebújt az öltönye ujjába, s ott aludt; ha hítta, cincogásával felelt rá, s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén, s elkezdte azt finom fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe, s csak olyankor szaladt odújába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta. Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!

Azt mondja maga Rab Ráby az önéletírásában: „Annyira hozzám szokott ez a kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni.”

Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.

Keserű a kifakadás, amivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvencét elbúcsúztatja. Az olyan embert, aki ezt el tudta követni, hasonlítja ahhoz a lényhez, akiről a teológusok azt állítják, hogy minden ok nélkül is rosszat mível: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosztettben.