Negyvennegyedik fejezet
(Kibeol megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)

Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy lánc, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, ami azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, amelyik a két keze csuklóját egymáshoz fogta. Negyediknek következett a nehéz vas.

Két békó, amit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.

Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pöröllyel, mikor le akarják róla verni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.

Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utcáról becsődült a járó-kelő nép, s a vármegyeházából minden fehércseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjú úrnak a lábára.

S ilyen látványnál a publikum mindig az elítéltnek a pártján van.

Mikor ezt a szép, szenveteg arcú ifjút leültették a kövezetre, s az egyszerre megszisszent a fájdalomtul, amint a lakatos a nehéz kalapáccsal az első ütést tette a vasbékóra, ami a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fennhangon sajnálkozni felette: „Oh, a szegény nyomorult! Ugyan mit véthetett?” Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket, s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult, s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehérszemély (talán Böske volt, nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül, s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet odacsavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.

De a porkoláb elkergette onnan.

– Takarodj haza, csula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonnyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja őkeme, ha soká együtt lesz vele.

S letépte a lábairól a zsebkendőket.

Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből. De nem tudott.

A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.

Janosics durván elröhögte magát.

Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül kecmeleg, csatlik, botlik, elbukik a láncaiban.

Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)

– Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Így bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!

– Ejnye mindjárt! – kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mindjárt megpüföli ez a sok asszonynép. – Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán „Upré, púpos!”, készen a ketrec, tessék felsétálni a maga lábán!

A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, akiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, aki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztülvágta a vékony selyem lábravalót, s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.

Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a lánc egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánccal. Mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a lánc ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát: de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh, megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!

Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.

Nem is abba a tömlöcbe vitték vissza, amiben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöcök dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez éppen a legjobb volt.

Mindjárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utcára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt, és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.

Azon a helyen, ahol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkolonc befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vaslánc megerősítve. Ehhez a lánchoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz láncát, úgyhogy az e láncon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profont, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, amint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.

Most lett már azután valósággal „Rab Ráby!”