Negyvennyolcadik fejezet
(Az utolsoo leweel és a tinta, melylyel megirodott wala.)

– No, majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! – dörmögé Janosics uram, mikor e szavak után odaláncolta megint Rab Rábyt a falhoz.

– Ezentúl pedig mindennap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem követ-e el valami ördögi praktikát idebenn a tömlöcben! – Ezt parancsolá Laskóy úr a porkolábnak.

Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.

Rábynak feltűnt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok panasza volt, hogy sótlan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt éhes, nem nyúlt hozzá. Este is volt már.

Amint aztán besötétült, megjelent börtönében az, ami ez odút a gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha megszólalt, magát a beszélőt látta benne: – Szegény Rab Ráby!

– Ébren vagyok.

– Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, amit hoztak, mert meg van mérgezve.

Ráby sejtette azt.

De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.

– Vigyázzon ön a nádszálra, amit lebocsátok.

Mi férhet bele egy nádszálba? – Oh, az asszonyi leleményesség kitalál mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládérudacskákkal. Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.

De hát az ital? Annak is kitalálták a módját.

– Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele. Ezen a nádszálon keresztül töltötték meg a korsaját iható vízzel. Miket ki nem talál a szerető szív!

Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby mégsem adta ki a lelkét; de csak nem is panaszkodik.

Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt elmorzsázva.

Amint a vizitációnak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.

Az az erős szellem, aki egy galamb képében, egy gyönge leány képében megharcolt az erősek, a hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták az ő szerettére: „El kell neki veszni!”, ő azt mondta rá: „Én nem engedem!” És nem engedte.

– A császár itt volt – beszélte a hang –, kereste önt, de nem találhatott rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.

– Nyújtson nekem még egyszer írószereket! – könyörgött fel védangyalához a rab.

– Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer megtudódik, hogy ön a börtönbül levelet küldött ki, rögtön lefejezik önt. – Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba ment.

Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés. Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az őrangyala, őnála nélkül is tud a maga útján menni.

Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a császárnak, hogy játszották ki.

Írótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálbul; jó éles körmei voltak hozzá.

Hát a tinta, amivel írjon? – Ott volt a saját vére.

Utolsó levelét a vérével írta a császárhoz.

Amint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a szalmaszálba beférjen.

Aztán várt vele, míg egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet puttonnyal kihordani éppen arra a hajdúra kerül a sor, aki egy időben a kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bízhatott. Azt súgta neki, mikor az ágya körül kotorászott:

– Ez a szalmaszál száz aranyat ér.

A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta. Ez volt Rab Rábynak az utolsó kísérlete.

E naptul fogva a rémítések minden nemét megkísértették rajta, hogy rávegyék a Petray által készített vallomás aláírására. Mindennap lehurcolták a törvényszék elé, s addig vallatták, míg el nem alélt.

Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyílt föl az ajtaja, s Janosics negyedmagával rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázzsal tölt serpenyőt, a másik a harapófogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, akit látásbul ismert a rab.

– No, majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják! – szólt a porkoláb ittas fővel. – Hóhérmester, tegye kend a kötelességét. Itt az izzó harapófogó. Csipkedje meg vele, amíg ki nem vallja a vétkét. Vetkőztessétek le!

A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettül. Amint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a szíve.

– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.

S azzal felvette megint a ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A négy alak aztán úgy ráncigálta ki egymást az ajtón, kölcsönösen szitkozódva.

Másnapra elpanaszolta ez esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele. Azt mondták rá, hogy álmodta azt.