I. A KÉT ÁRVA

Néhány órányira a Serethtől, őseink Magyarország előtti lakhelyén, állt Kucsuk Mehemed basa vára egy kellemes völgy ölében.

Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének nevezhetni, mert nyílása éppen oly magas, mint az üreg maga, s a nap délutánonkint egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virággal vonva be annak felszínét, míg körös-körül virágos bokrok, sötét lombú fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, ollyá varázsolva a nyílt üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy egy díszített színpad, s még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közül oly szépen tűnik elő egy-egy tarka csigahéj.

E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A barlang repkénykoszorús nyílása, belőle kitekintve, mintegy óriási rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül, sima tükre csaknem a barlang nyílásáig jő, kétfelől mellette magas, virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a halványkék égre rajzolva, mint egy álomkép tűnnek elő a székely havasok.

Itt ül most is az odaliszk¹ a lágy fűbe heveredve, illatos ezüstfűz árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a természet.

A délceg úrnő hölgyei a tóban fürödnek, s ki-kijőnek a partra játszani, enyelegni, - egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, - közbe felsikoltoz némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a fénylő bérceken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek, mely annál távolabb látszik, minél tovább nézzük.

Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei felől? Vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?

Hisz ott neki hazája van, azon bérceken túl született, ott laknak rokonai, ismerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszkén nemes Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje és egyetlen fia most ott harcolnak azon haza földén, s tán győzni fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon temeti el őket! Miért imádkozzék?!

Végiggondol lelkében mindazoknak arcain, kiket egykor oly jól ismert; - előtte félig öltözött bajadérek táncolnak vidám karéjban, egymást ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolyognak, gyöngysor fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori arcával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arcát s Bánfi Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobalányait gondolja maga mellett járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arc és név szerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, aki eldalolta, aki meghallgatta; - maga se tudta miért?

És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája kezdett el hangzani.

Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára, s figyelni kezdte rá.

Szelíd gyermekhangok éneklék ez anda verset:

„Hová repülsz, hová,
Kis gerlice madár?
Mit hordogatsz össze
Gyönge szájacskáddal?”

„Puha tollut hordok
Apámnak ágyába,
Hímes szép virágot
Anyám sírja fölé.

Virág legyen rajta,
Mikor apám megjő;
Puha legyen ágya,
Mikor belefekszik.”

- Kik azok, kik ott énekelnek? - kérdé Katalin hölgyeitől.

- Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?

- Adjatok nekik tíz aranyat, s engedjétek a kertbe jőni, hogy énekeljenek.

A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek.

„Nem az ám az árva,
Kinek apja nincsen;
Hanem az az árva,
Kinek hazája nincs:
Mindig van halottja,
Reggel, este sírhat,
Akármerre menjen,
Mindig temetni jár,
Akármit vegyen fel,
Mind gyászruha rajta.”

Katalin szeméből két könny esett szép keblére.

- Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? - kérdék a rabnők - kik így megszomorítanak dalaikkal?

- Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet, csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.

És újra hangzott:

„Szomorú fogságban
Tenger partja mellől
Szegény magyar bajnok
Kitől izenhessen?”

„Kitől izenhessen
Kedves jó nejének?
Gyönge kisfiának?
Síró leányának?”

Szállnak a nagy égen
Vándorló madarak,
Fecske, gólya, hattyú,
Szép hazája felé.

„De fecske fecsegő,
Gólya kelepelő,
Rájok nem bízhatja
Titkos izenetét.”

„Bízza a hattyúra,
Hattyú olyan madár;
Az csak akkor szólal,
Mikor halni készül.”

„Ne izenj senkitől,
Szegény magyar bajnok,
Tenger partja mellől,
Tatár rabságából.”

„Feleséged már a
Föld alatt nem hallja,
S két árva gyermeked
Bujdosni ment hozzád.”

- Hívjátok elém e dalosokat - monda Katalin, s a hölgyek nemsokára két fiatal szőke gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arcaik a naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi nemesség, annyi őszinte fájdalom látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására, ajtók küszöbei előtt énekeltek, magokban érzenék; a fiú arcán meglátszott a könny nedves nyoma, mely azon végiggördült.

- Jertek közelebb - inte Katalin - üljetek ide lábaimhoz - s egy szőnyeget teríttetett le számukra, s nyájasan hívta magához.

A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak göndör gesztenyeszín haj fedé szép, domború homlokát, s halvány arca felett erős szemöldök s egy pár olajsetét szem uralgott, míg a lyánka piros, telt arcához s derült, kék szemeihez úgy illett a szabadon aláfolyó selyemszőke hajzat.

A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a lyánka bátrabb, vidorabb volt, ő biztatta bátyját, kézen fogva:

- No, jer, üljünk ide e jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen szelíden néz reánk. Jer, ne félj.

A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdezné velök: „hát féltem-e én valaha?” s azzal fogá mandolinját, s leült vele a szőnyegre.

- Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél - beszélt kedves csacskasággal a lyánka -; csakhogy valami jutott neki eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal, tudunk igen szép dalokat.

Katalin odavoná magához a gyermeket, s végigsimogatva annak szép szőke haját, résztvevőleg kérdezé tőle:

- Honnét jöttök ti e tájra, jó gyerekek?

- Hazánkból Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből - válaszolt a lányka, - a fiú szótalan volt -; nekünk is volt ott kastélyunk, majd oly szép, mint a kegyelmedé - folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy szemérmesen: - de ki kellett belőle jőnünk.

Az odaliszk érdekelten voná maga mellé a leánykát.

- Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen országban énekléssel keresitek kenyereteket?

- Anyánk meghalt - viszonzá a leányka egy szemeibe lövellő könnyet törölve szét -; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van rabláncon, azt sem tudjuk, kinél, csak annyit, hogy ebben az országban van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíjat annak az úrnak, akinél fogva van, de a hírnök nem jött soha vissza, vagy elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk meghalt, és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember Tatárországból, aki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta, és a fejedelem odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, amit az atyám vett, és Károlynak a lantja.

- De egyebem is maradt - szólt közbe a fiú bátor tekintettel. - Egy vadászkésem.

A fiatal suhanc olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna, mikor annak a markolatját fogja.

- S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? - kérdé részvét és tudnivágytól érdekelve Katalin.

- Hát, elébb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk, azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e? Koldulni nem szép, ahhoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy énekeljünk nekik, s tréfából nemegyszer adtak ezüst- és aranypénzt. Menjünk el oda, ahol ők laknak, ahol atyánk fogva van, hátha ott még többen szeretik a dalt, s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van az édes atyánk? Ami pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.

Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan zokogva.

- Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.

A lyánka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:

- Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól, és mi megtakargattunk szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyúlunk soha.

Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.

- De gyermekem, nem félsz-e, hogy ilyen idegen országban valaki bántani fog tégedet, ily fiatal leánykát?

- Hát nem azért vagyok-e én mellette? - szólt közbe délcegen a fiatal bátya, oly önhitten, mintha az a vadászkés már óriássá tenné.

- Mondjad, Károly, azért van mindkettőnkkel az Isten - igazítá ki helyesen a lyánka.

- Azután, - folytatá a kis fecsegő - ki bántana bennünket, ha megmondjuk, hogy mi atyánkat keressük? A múlt télen, hogy egy nagy várost el kellett hagynunk, s húsz napig vándoroltunk, - a zivatar az úton ért, esett a hó, zúgott a szél, a hófúvás belepte az utat, a varjúk károgtak fölöttünk, mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük a kezünket és könyörögtünk: „Jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!” Azzal megöleltük egymást, s elaludtunk egymás ölében. S lásd: amint reggel fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat, szivárvány látszott az égen, kismadár fütyült a bokron a rút varjúk helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavasszal. Majd egy erdőbe jutottunk, ott eltévedtünk, s nem ettünk nagyon sokáig, s még kunyhót sem leltünk sehol. „Jó erdőcske! - kértük szépen, - ti derék rengeteg szálfák, ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!” s lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi felfutottunk egy fára, a farkasok odajöttek, s elkezdtek rútul üvölteni. „Jó farkasok, - kértük őket, - ti kedves, szép állatocskák, ne bántsatok mibennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz,” - s ím, asszonyom, egy közülök, a legvénebb, a szakállas farkasvezér elment tova, nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hítta a többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna, mehettek már, jó gyermekek, ne féljetek... Ha fúvó szél, téli erdő, éhes farkas irgalmas lehetett hozzánk, ember rosszabb lenne-e, mint ők?

Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket, amíg azon vevé észre, hogy egészen keblén tartja.

- Ne menjetek innen tovább - mondta hozzájuk ellágyult hangon; - maradjatok itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, ahelyett lesztek ti nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen nő éppoly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem kardok éle közt jár.

- De, mi atyánkat keressük, és nem maradhatunk tenálad.

- Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, mégsem találtok reá, keresztülmehettek azon a falun, melyben rejtve van, anélkül, hogy ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön elküldök sebes követeket az ország mindazon főuraihoz, kik rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után, és ha ráakadtam, kiváltom.

A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.

- Rögtön hozzáfogunk a kivitelhez - szólt az odaliszk, intve hölgyeinek, kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve, kínálni kezdték őket jó szívvel.

A lyánka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve fordult az odaliszkhez:

- Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.

Katalin csodálkozva kérdé, miért?

- Mert nekem csak az esik jól; - felelt a fiú szigorún, s komoly daccal védte magát könnyebb lelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart dugni egy cukros banánt.

Eközben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett kézzel, az úrnő parancsára várva.

- El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza bég, Omár aga és Ben Mutasszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot, mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy magyar nemes, kinek neve...

- Boór Ádám, illyefalvi... - egészíté ki büszke hangon a fiú.

- Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem szolgáltassák ki, üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak leírás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arcára? El tudnátok-e mondani, milyen volt?

A fiú elgondolkozni látszott, de amint előidézé lelkében atyjának vonásait, szemei lassankint könnybe lábadtak, s összeszorított ajkainak rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy beszéljen.

A lyánka elébb várta, hogy testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott, ő kezdte el mondani:

- Atyánk magas, karcsú férfi volt...

- De széles vállú és izmos... - egészíté ki hévvel a fiú.

- Szép fehér kezei voltak...

- De erősek... - mondta emez.

- Szelíd arca volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig mosolyogtak, ha velünk beszélt.

- De villogtak, mikor harcolt!

- Egyéb jel nem volt arcán? - kérdé Katalin.

- De igen - felelt a fiú -; egy sebhely a jobb halántékán, amit Vöröstoronynál kapott. De aki a sebet adta, az meghalt ám! - veté utána sietve.

- Jó - szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva -, ti sorba néztek minden rabot, ki e leíráshoz legkevésbé is hasonlít; - lehet, hogy azóta már megőszült, akit keresni fogtok, arca elvadult, de ti azért minden ott lévő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok illyefalvi Boór Ádámra, sietve jöjjetek vissza, megvinni érte a kívánt váltságdíjt.

A küldöttek lóra ültek, s elvágtattak; a lyánka oly jókedvű lett, mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza sem jöhetnének atyja nélkül, de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó kedéllyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá, s ott elszomorodva megült, míg a lyánka odament hozzá:

- Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, - szóla hozzá biztatólag.

- Azon búsulok, hogy itt maradtunk - felelt a fiú bánatosan -; én tudom, hogy nem találja meg őt senki, csak én...

- Én sem?

A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a lyánka is szomorú lett, s visszatérve az odaliszkhez, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte sírtak bele.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Néhány nap múlt el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre menni vágyott, s úgy elült naphosszat egy magas dombtetőn, szüntelen egy táj felé nézve, s gyakran mondá testvérének: „Arra szeretnék én menni, arra hiszem én apámat.”

Napok múlva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik, utoljára a harmadik.

A két első minden rabjait sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának, az effendinek; sehol sem találta, akit keresett, a harmadik pedig, ki a seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre, hogy nincs-e nála egy illyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arcú, termetű magyar rab?

„Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? Ki hívja az ökröket, lovakat úgy, ahogy ők akarják? Egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos; én hívom pejkónak, akinek eladom, hívja rárónak, s az nem megy az anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik ilyen, másik olyan! Van két füle, van két keze, lába, ha még le nem vágattam, van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!”

- Mondtam - sóhajt fel a fiú -, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.

E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni akart azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott rajt sem kérlelés, sem vigasztalás.

Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát kívánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velük együtt a seraskierhez; - amit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vízen túli táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka volt azon táj, s éppen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt hinni, hogy a keresett rab az ő birtokában van.

Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben, és kivált Moldva belsejében nagy hozzákészülődéssel járt egy több mérföldre teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte, s nem jött zavarba, ha egy vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók ellen, s velük ment egy fizetett csausz, ki, mint eleven útlevél, biztos átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák hajdúi között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt, vendégszeretetnek még kevésbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat is magukkal hordták, s ahol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.

A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:

- Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? Áldj meg bennünket, és bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb urak előtt is.

- Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála mindennapi kenyér.

- Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj odajőni.

- Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok, kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.

Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.

Még aznap este Katalin egész kíséretével útnak indult, ő maga erős oláh ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai szoktak, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán görbe szablya.

A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog, nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zablájánál fogva vezette egy barna képű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török kalauz ballagott.

A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztülfolyó patakot talált, abban harmincháromszor megmosni kezeit és ábrázatját; az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy ahol egy szentképet talált az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment míg forrást nem talált, amiből azt megmerítse; mely vallásos és emberbaráti fogadások számtalanszor nyújtának az egész társaságnak alkalmat a megpihenhetésre.

A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh, elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: „itt ebben a kőben bukott el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, abba a fába véste a nevét Drágu Lupuj, meg a szeretője Muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt akasztatta fel azt a harminc rablót sorba egymás mellé Halil effendi; abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, akit Balina Gregu szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót, aki öt esztendővel ezelőtt felfordult, s a szekér alá esett. Amott verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer esztendő előtt az a nagy tó, amiben aranyhajú Flore fürdött, meg az aranyludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a cigányasszony megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király, s ő a fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa...”

Mindezen helyeken már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot rakott mindenüvé.

Ilonka - így hívták az árvaleányt - figyelmesen hallgatá mind e meséket, gyermeklelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem tudsz valami mesét? Mi gyújtotta fel ezt a fát? ki égeti azt a tüzet ott a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? és az oláh semmire sem felelte volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy azt a fát a villám gyújtotta volna meg, hogy a tűz pásztorfiúk műve, a füst pedig szénégetőké, és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél; s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy ahhoz a fához egy kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok, s úgy gyújtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griffmadárnak a vére, s ami zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a kétszarvú embernek a köhögése.

A leányka csak hallgatta, amíg csodákról és tündérekről volt szó, de a legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh mozsárnyi báránysüvegét, mondta:

- Eredj, te bolond! Mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.

- No, no - inté az oláh -, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.

- Hát milyen az? Mit csinál az itt?

- Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha meglátom.

- Hát láttad te? - kérdé a lyánka, féltében nevetve.

- No, no, csak nevess. Éppen az ilyen gyerekeket kapja el, mint te vagy.

- Mit ijesztgeted azt a gyermeket? - riadt rá odafordulva Katalin. - Mit hazudozol annyit.

- De nem hazudok én - állítá az oláh -; ahányszor gyermekhangot hall, mindjárt előjön a kétszarvú ember, amiért ha valaki keresztülmegy a Dzerdzsina völgyén, már előre beköti a gyerekei száját, hogy ne beszéljenek.

Katalin elkacagta magát.

- No itt nincs több gyerek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a szádat, mert mindjárt a Dzerdzsina völgyet érjük.

Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az egész táj közül: egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig látszik rajra valami zöld, az út a sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, amint előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kígyó; a sziklák közül nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak a bérci sasok kóvályognak a magasban kanyargó, méltóságos röpttel.

A nap már aláfelé hanyatlott, s a félhold ezüst sarlója kezdett meglátszani az égen. Amint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz ismét megállt, megmosta kezeit és orcáját harmincháromszor, a társaság azalatt várt.

Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.

- Barátom! - kiálta rá Katalin - csak nem tettél magadban új fogadást, hogy a lábaidat is megmosd harmincháromszor minden patakban?

A török röviden válaszolt.

- Ma nem megyünk tovább.

- Hogyne mennénk? - sürgeté a nő -; az idő szép, és még elég világos, az állatok nincsenek elfáradva, s elég pihenve jövünk.

- A hold már feljött - viszonzá a török -, s holdfeljötte után nem megyek keresztül a Dzerdzsina völgyén.

- Miért ne mennél?

- Mert ott lakik a kétszarvú ember.

- Te tréfálsz.

A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.

- Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?

A török vállat vonított.

- Iblisz. ²

- S láttad te ezt az Ibliszt?

- Szaladtam előle.

- S ő kergetett?

- Nem néztem hátra.

- Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arca? viselete?

- Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké; lábai szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg, farka hosszan lóg utána.

- Úgy van, asszonyom, szórul szóra ilyen - állítá az oláh kalauz is.

- Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.

- Én nem álmodtam asszonyom - szólt a török -, mert ijedtemben úgy nekifutottam egy fának az orrommal, hogy most is félreáll tőle.

- Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, akit láttál, valami pajkos pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat ijeszgesse.

- Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert amint fél arcommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam, és ő nem vett észre; - idős férfikorban lévő ember volt, az arca szomorú és nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátrahajló fényes szarv egyenesen a homlokából van kinőve, a haj választékai közül, még a bőr repedései is látszanak mellette körös-körül. Mellettem ment el, asszonyom, kezében nagy furkósbottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak egy szót nem mondtam igazat!

Katalin bosszúsan ráncolá össze homlokát.

- Tehát nem jössz keresztül?

- Ha három esztendőt ígérsz a paradicsomból, még akkor sem.

- Akkor itt maradsz kardos, ³ mert mi továbbmegyünk, holnap utolérhetsz bennünket. Hát te, frátye! - fordult ekkor az oláhhoz -, két arany felpénzért megteszed-e az utat?

Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.

- Sohase hányd, vesd a dolgot; ha ember az, akitől félsz, akkor látod, hogy elég sokan vagyunk ellene, ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy van jó ízlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közül egyikünket.

- Igazságod van, asszonyom - szólt az oláh megnyugtatva. - Ezt a két gyereket fogja elkapni. No, gyerekek, befogjátok a szátokat.

Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.

A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s amint leereszkedve a völgybe még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a hátramaradt török, arcra borulva leterített burkonyán.