|
Úgy hiszem,
valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó, jámbor érzelmű
férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája nem is volt
szegénynek, mint éppen ez az ő szerfelett való jósága és engedékenysége, s
kivált, amidőn gondoszlató és szívvidámító szerek által magát olyan
állapotba helyezé, amelyben az ember inkább érezni szokott, mint gondolkozni, s
ami nem tartozott nála a rendkívüliségek közé, olyankor kérhetett tőle,
kinek mi tetszett: jószágokat, hivatalokat és halálítéleteket. És ha a derék
Bornemissza Anna, kinek éppoly jó szíve, mint amilyen éles elméje volt,
védangyalul nem lett volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr
mellé, talán nagyon sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak
e gyöngesége által.
Így is sokszor
megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha egy vagy
más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos volt, hogy
annak a barátságos vígalomnak Apafi adja meg az árát.
Így történt egy
időben hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy erdősége volt
a gyergyói havasokban, meghívá magához a környékbeli nemességet és székely
urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a fejedelmet is hajtóvadászatra,
mely annál gyanúsabb tüneménynek látszott, minthogy Kapornaki uram annyira
ismeretes volt zsugoriságáról, hogy még saját szájától is restellte az ételt, s
megzálogolta a parasztot, aki az erdejében felszedte a vackort, s most
egyszerre csak elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. Aminthogy
a fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az
odamenetelről Apafit, úgyhogy az, amikor elment, nem merte megmondani,
hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában; pedig hát
a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.
Ott sok szép nemes
uraság volt összegyülekezve, kik mind hízelkedve fogták körül a jó öregurat, s
ezerféle apró előzékenységgel viseltettek iránta, mint amivel legjobban
meg lehetett ragadni figyelmét.
Különösen három
nemes úr forgolódott leginkább a fejedelem körül. Akármerre ment, mindenütt
gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje, gyermeke felől,
magasztalták, akiket szeretett, rágalmazták, akikre haragudott.
E három úr volt: Kapornaki
Demeter, a házigazda, Kozár Péter és Pozsgai Ferenc, kik úgy
elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott belőle.
Minden vadra,
melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem lőtte, úgy
hogy dél felé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni, miszerint dacára
annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő alatt fegyverét,
mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát ejtett el.
Az ebéd férfias
falatozásból állott, csak az estebéd volt a főtanyahelyre rendezve; de a
szíves házigazdának gondja volt rá, hogy addig is, a fejedelem ahol megéhezik
vagy megszomjúhozik, kéz alatt találjon mindent, s midőn végre a kifáradás
után nekitelepedtek az ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel
és ital, hogy vége felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat
mind megtette nemesembereknek!
Ez kedvező
időpontnak látszék a három úrra nézve, kik anélkül, hogy összebeszéltek
volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát, s segédkezeket nyújtának
egymásnak annak kivitelére. Legelsőbb is tehát különvonák a fejedelmet,
eltávolítva mellőle a többi alkalmatlan embereket, s akkor elővoná
mindegyik dolmánya zsebéből az addig rejtve tartogatott folyamodólevelet,
s eléterjeszté alázatosan mosolygó arccal a fejedelemnek.
Egyik úr sem tudta,
hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a magáét iparkodott
megkedveltetni.
- Egy kis
folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, aminek nincsen gazdája
- mondta Kapornaki édeskés hangon.
- Az enyim egy kis
kérelem, ígért és meg nem kapott jutalomért nagyapám fáradságai végett; -
ajánlá a magáét Kozár Péter.
- Az enyim pedig
csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti esedezés oly jószágra nézve,
aminek már régóta igazságos birtokában vagyok: így beszéle Pozsgai Ferenc.
A fejedelem nagy
zavarban volt, és nevetett.
- De édes fiaim,
nem olvashatok én most, mert sötét van már, s fáklya világánál nem látom az
írást.
- Nem is szükséges
az - állítá Kapornaki -, hisz méltóztatik bennünket ismerni, hisz nem kérünk mi
semmi olyast, amiből nagyságodnak kára származhatnék.
- Mint szinte az
országnak sem - toldá utána Kozár.
- Valamint
honfitársaink közül senkinek sem - egészíté ki Pozsgai.
- De hát mit
csináljak vele? édes barátaim - szabódék a fejedelem, látva, hogy nagyon fogják
- hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám sincs.
- Óh, rögtön
szolgálok vele - kiálta Kapornaki készséggel, s félrefutott az erdőbe,
keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta egy pohárba, s
készen volt a tinta.
- Igen, de írónád
is kellene.
Nosza, azért meg
Kozár uram lódult neki, levágva egy gólyaszalonkának az orrát, s faragott
belőle kalamust.
- De asztalom
sincs, a földön csak tudunk enni, de írni nem tudok asztal nélkül. Hagyjuk ezt
holnapra.
- Óh, kérem
alássan, leszek én asztal - szólt Pozsgai készséggel, négykézlábra állva a
fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal gyanánt, azon írni alá a
folyamodásokat.
A fejedelem
előbb kikacagta magát a mulatságos ötleteken, s azután nolens-volens
elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.
- Ha már annyira
siettetik kegyelmetek, hát Isten neki.
S azzal
szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt, szalonkaorrból
faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával, Pozsgai uramnak a hátán.
A három úr nagy
örvendve dugá zsebre a folyamodványokat míg Apafi még azután sem győzte
eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, amit végbemenni látott.
Hát még ha el is
olvasta volna azt a három folyamodványt, melyet látatlanban aláírt, akkor
kacagott volna még csak méltó okkal.
Mind a három
úriember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól; mindhárman illyefalvi
Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző jogcímeknél fogva:
egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit kér, s mind a három egyszerre
intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem ugyanazon dolgot ugyanazon órában és
helyen mind a háromnak megadta.
Mármost hogy fogja
az a három derék ember egymást abból a jószágból nyakra-főre kihajigálni?
|