V. INTRA DOMINIUM ÉS EXTRA DOMINIUM

A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták keresztül a tájat, világoszöldet mutatva, hol a friss vetés állt, halványsárgát az ugarok helyén és sötétbarnát az őszi szántáson. Áldott jó termőföld!

Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két hegy lejtőjében, melyek közül az északnak fekvő rengeteg erdővel büszkélkedik, a keleti vidám szőlőkkel s gazdag gyümölcsössel van beültetve.

Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik, melynek sötétjéből oly regényesen tűnik ki a piros tetejű fehér ház két sor ablakával.

De - nem rossz ízlésük volt a derék uraknak! - e kis birtokocska testvérek között is megér egy hajtóvadászatot.

Amint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt érvényessé tenni. Ismétlem, hogy egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit.

Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferenc; ő már jó eleve kitudván az árvákat apjuk meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott, bitorlá a jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen otthon tevé magát abban, amije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki, szállása éppen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édesapja lett volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.

Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, amidőn pár nap múlva több rendbeli hintók jártatnak be udvarába, csaknem egy és ugyanazon percben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, írnokaival, hajdúival és diákjaival egyben.

- Hozta Isten! hozta Isten! - szól egyik is, másik is, egymással kezet szorítva, mindenik azt vélte, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő lesz az úr a háznál. Pozsgait számba se vették, ő róla azt hívék, hogy csak ideig-óráig való sáfár, akin majd túl fognak adni.

Bemennek szépen egymást kínálgatva a tornácba, onnan végigjárják az egész épületet; „e bizony szép ház, - mondogatják egymásnak - itt ugyan ellakhatik az ember, van konyha, pince, kamara elég jó, a kilátás is fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni”; ezzel visszatérnek a terembe, ahol már össze volt gyülekezve mind a kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta, Salamon diák a kalamárisával küszködött, úgy belevervén abba a dugót, hogy a fogával sem bírta kihúzni.

- Nos, édes rokonaim - mondta kezeit dörzsölve Kozár uram -, tehát fogunk a hivatalos munkához.

- Jó lesz bíz az, fogjunk hozzá - hagyá helybe Kapornaki uram. - Vegye kend, Kelemen diák, azt a levelet és olvassa fel.

- Kérem alássan - szólt közbe Kozár. - Salamon diáknál van az írás.

- De a donationalis levél Kelemen diáknál van.

- Engedelmet kérek, én magam adtam neki a kezébe.

- Mit adott kegyelmed a kezébe?

- A donationalis levelemet.

- Az én donationalis levelemet?

- Dehogy! Az én donationalis levelemet!

- Mit? hogyan? ki által? mi felől?

- Erről a jószágról.

- Kinek a donationalis levelét?

- A fejedelem őnagyságáét, amit a gyergyói vadászaton írt.

- Mit? Amit az én bodzabogyómból készült tintámmal írt alá?

- És az én szalonkaorrú kalamusommal?

Pozsgai hallgatott, pedig az ő háta is ott fungált, mint íróasztal.

- De az nem lehet.

- Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás, a fejedelem kétségbevonhatatlan kezevonásával, még a tintapecsét is itt van, ahogy elcseppentette a tollból.

- Uram Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel, kegyelmed megitta a boromat, s elcsalta a jószágomat, ez stellionanus!

- Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha alá nem írta volna.

- De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle.

- Meglátja? No kiteszem hát én - szólt felgyűrve dolmánya ujjait Kozár uram. - Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki, vagy az ablakon?

Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, s Kelemen diák háta mögé kezde hátrálni.

- Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok - s eközben Kelemen diákot, mint eleven védfalat forgatá dühös antagonistája ellen, mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbútt az asztal alá, mire a demontírozott Kapornakinak nem maradt más menekülése, mint hanyatt-homlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-odafutva az ablakhoz, mikor valami jutott eszébe, s utánakiáltva azt ellenfelének.

Pozsgai ezalatt szép csendesen beszólítá a terembe csatlósait, béreseit s más afféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit, s csak várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a dolgát egymás között.

Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába, s az egybegyűlt lakossághoz fordulván mondta:

- Íme látják kegyelmetek, miszerint én intra dominum vagyok, és pedig qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele egy napról kelt, de miután aki elébb jön, az őröl, azé a birtok, aki elébb kihirdetteti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon diák.

Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind betintázta a kalamárissal, amint tehát fogná a hétrét hajtogatott írást, s kiterjesztené nagy teketóriával, hogy majd elolvassa, íme neki kerül Pozsgai egy hosszú mogyorófa pálcával, s úgy üti ki kezéből a papirost, hogy az felperdül a padlás tetejére.

- Micsoda dolog ez Pozsgai uram? - kiált elförmedve Kozár.

- Hát acsoda⁷, hogy majd elébb imezt a donatiót olvassuk fel; - s azzal ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s felemelvén ráüte öklével. - Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.

- Hű! - kiálta hajához kapva Kozár uram; - aki erre is, aki amarra is! még aki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság! Szedje fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebesen, ti pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki ne értsen semmit.

De Salamon diák, nyavalyás, amint lehajolna, hogy majd felvegye az írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt a többi fustélyos embereknek az általános nekirohanásra, kik is elkezdték legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.

- Ne hagyjátok magatokat! - kiálta a derék úr, felemelve az írást; - kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! - s ő maga is felkapván egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek fejenkint egy-egy ütleget ád, s tíztől szinte egy-egy ütleget kap, dacára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégiscsak ő kap többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő nekiveté vállát az ajtónak, s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, amiből megint az lett, hogy odacsukták a sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem bírt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak azáltal bírt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából, s ott hagyta a fél saruját győzelmi trophaeum gyanánt, - fél csizmával a lábán és ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről.

Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium helyezett követelőnek cserbenhagyott kalpagját és saruját felszegezteté egy hosszú póznára, s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ csodájára.

De nem soká viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra ébred, s amint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között a legelébb, megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, - akárki tette mellé azt a csizmát, - parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan, s tördeljék be a kapukat.

Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok láncos golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső, melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték döngetni kegyetlenül.

- Micsoda csúnya lárma ez? - kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai - törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a tisztességes ember lakára?

Kapornaki felnéze a szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele Pozsgai, bosszúsan rámordult:

- Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint akit égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.

Még ő csak Kozárról tudott valamit.

- No hát akkor sohase fárasszák kelmetek magukat, mert azt már kidobtam én még tegnap.

- Ha kidobta azt jól tette; mármost hát eresszen be minket.

- Soha bizony.

- De igen bizony. Mert ha az itt nincs, akkor én vagyok itt az úr.

- Hogyhogy, ha szabad tudnom?

- Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben - szólt Kapornaki, s felállva egy szekér bakjára felmutatá a kiterjesztett írást.

- Jaj, - az nem jó adománylevél - kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva. - Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.

- Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van - kiálta nemes dühvel Kapornaki, s felszúrva egy hegyes hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást, feltolta azt Pozsgai orra elé.

- Hadd lám hát! - szóla ez, s amint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és azután nyolcfelé, és végre ezer meg ezerfelé.

- Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? - ordította magánkívül Kapornaki - óh égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! Fogjátok meg, dobjátok le onnan! - s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papíros pilléket, mint valami hulló hópelyheket a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a póznával a háznak, s beverte annak minden ablakát.

Amint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harmincadmagával. - Mind híres-nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kuruc háborúban is, s még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.

Most aztán elöl tűz, hátul víz!

Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.

Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s helyzetük előnyeinél fogva a legkevésbé bánthatók; Kapornakié tette a legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotnak hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetük volt, hogy Kozár emberei, kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar kijárásait, minden kőhajtás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.

Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetődztek, hogy ahányan vannak, mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy szeglet benne, ahova elbújhassanak. Meggondolá tehát a dolog kimenetelét; úgyis már a jogcím, az adománylevél túrós lebbencsnek volt tépve, fogá tehát magát, s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.

- Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy és intra dominium vagyok, s ha akarnám, ahány emberem van, úgy összeapríthatnám a kegyelmed maroknyi népét, hogy gulyáshús sem válna belőle, de minthogy én az ortályoskodást utálom, s jobb szeretem a sovány békességet a kövér háborúnál, úgyis nem én levén a kelmed ellensége, s nem kelmed az enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban bent dúskálódik; tehát ha kegyelmed akarja, lépjünk amicára, s egyezzünk meg akképp, hogyha kelmed átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és makkoltással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, amit a jószághoz tartok, s akkor ahelyett, hogy egymást rongálnók, egyesült erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.

Kozárnak tetszett az egyezség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki megnyittatván az udvar kapuit, be engedé jőni az érdemes repositiót.

- Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés) - hangzék Kozár uram szava -: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan, törvényesen és hitelesen, hogy előttünk e kastély ajtait megnyitván, bennünket bebocsáss, különben...

- Mi lesz különben? - gúnyolódék Pozsgai az ablakból.

- Különben az ablakon megyünk be.

- Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz felmászni.

- Ne félj tőle! - kiálta egy lúfő, s menten előcepelt egy nagy hágcsót valahonnan, s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai perorált.

Ez is kezdvén észrevenni, hogy már ennek a fele se tréfa, befutott az ágyasházba, s lekapva a falról hosszú karabélyát, odaállt vele az ablakba, s azt az emberekre fogva fenyegető állásba tevé magát.

- Aki egy lépést tesz fölfelé, halál fia!

A puska látására az emberek tágítani kezdtek, akik távol álltak a hágcsótól, csak kiabáltak: „Ne hagyd magad, fel kell menni azon létrán!” De akik közel álltak, nemigen fogadták meg az utasítást.

- Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! - zengett Pozsgai beszéde, ki vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle; - különben közibéjük lövök! - S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek, kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, amidőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, ahol gondolá, hogy meg nem lőhetik, találomra nekihajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s az ominózus békasó úgy találá képen a jó urat, hogy az éppen a dikciója elején a nyelvébe harapott.

Pozsgai első mérgében, erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a puskát, célozott, ahol legtöbb embert látott, s közibe durranta a sokaságnak.

Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közül keresztülment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül egy nemesúr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik ki tudja, mi kárt tett? Egyszóval iszonyú pusztítást mívelt.

A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, akik már künn voltak, azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek a vértől, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek a lábtónak rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült ordítozással; az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik a helyéről azt a házat, úgy nekiestek. Egyik csákánnyal bontotta a falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a közepén; „üsd, vágd, verd agyon!” hangzék mindenfelől, Kozár és Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: „Fel kell a háztetőre mászni! Be kell ugrani azon az ablakon! Ki kell dönteni a fundamentomot!” s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdítá az ostromlókat.

Pozsgai uram ekkor látta, mily eszetlen dolgot cselekedék, amidőn az ostromlók közé lőtt; futott alá s fel a szobában, kikapkodva mindenfelé, s minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjével csapódva össze, kik megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak Pozsgaira akár kért, akár parancsolt.

Künn a zaj egyre növekedett, Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben? aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfullad; jeges veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély percről percre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon, s úgy ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a lépcsőajtókat feszegették. Amint ekként futna padlástól pincéig nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték ki arcát, midőn egyszerre észre kezdé venni, hogy az egész házban egyes-egyedül van, cselédjei nincsenek sehol.

- Hol vagytok? - kiált siránk hangon. - Hová bújtatok el? Miért nem szóltok nekem? Vigyetek engemet is oda! Engedjetek odamennem, oh rejtsetek el engemet is!

Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron, midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely azon csatorna nyílását szokta fedezni, mi a kastélyudvarról egész le a Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a patkányok.

Pozsgai egy percig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési utat, vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dült be a vasajtó küszöböstül együtt, s neki még csak annyi ideje maradt, hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett haladnia több mint hatszáz lépésnyire.

A betört ajtón aztán omlott be a sokaság a kastélyba.

- Hol vagytok? gyertek elő! - kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna Pozsgait, hogy féltében akármilyen szűknyakú korsóba bebúvik.

Kozár uram váltig iparkodott őket kapacitálni, hogy ne törjenek semmit össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem lehetett azokat megállítani; csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki egy ép asztallábat, s még azután is feszegették az ablakvasakat, amikor már vígan járhattak az ajtón.

Végre felfedezte valaki a titkos alvilági utat, melyen keresztül ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra, s meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva a Szamos mentében hajóztak lefelé ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket és mindenféle szép szót küldözve utánuk.

Kozár és Kapornaki uraiméknak azalatt volt annyi eszök, hogy bezárták az udvar kapuit, s mikor visszafelé kezde jőni a garázda nép, a kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s leküldve néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.

És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat befoldatni üveggel, s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.

Ameddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a pince és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több ezer akóra menő legjobb óborai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb boraikat, szekérszámra a fácányt, szarvast s minden drága vadat, megrendeltek sok mindenféle marcipánt és piskótát kolozsvári boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási vendégségre; kik is a határozott napra mindnyájan begyülekezének, hadnagyok és királybírák, s meguralván a két derék donatariust, kezökbe adák a hantot,⁸ közben egy kis vita is támada Kozár és Kapornaki uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malacot s jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár uramnak.

Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a háziurak és minden jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd vége szinte vacsorává fajult már, amidőn valami késői hintó gördül be az udvarra, s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon uralnak; „ugyan ki jön ilyen későn? - mondogatják: - maradt még számára sült és cukros lepény” amidőn felnyílván az ajtó, belép rajta egy egészen hívatlan vendég, Naláczi István uram.

Kozár Ferenc egyszerre ugrott a helyéről elfogadnia a derék urat, s kínálta üléssel, borral és ebéddel.

- Köszönöm kegyelmed jóvoltát - válaszolt éppen nem mosolygó képpel Naláczi -, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek számára Teleki Mihály uram őkegyelmességétől, a fejedelem őnagysága első tanácsosától.

Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint aki előre érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel levén, s azt gondolva, hogy a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, amint fülheggyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt felkiálta:

- Halljuk, halljuk azt az izenetet! Tessék felénk fordulni, méltóságos uram.

Naláczi vállat vonított.

- Ha kegyelmed is úgy kívánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki Mihály uram őméltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman impetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr őnagyságától, s azt a szégyent tették, hogy setétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás közben mind a három folyamodást aláíratták, s ennek következtében most egymást kölcsönösen kiszórva az országot erőszakoskodásaikkal háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemelnék, hogy az adományozást elveszítsék, s magok törvénybe hívassanak, mindazáltal a főtanácsúr nem akarja mindnyájokat egyenlőn sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen levén a jószágban megerősíteni.

A két úr fellélegzett. Melyik lesz a kettő közül? Mindegyik arra gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt.

... - Tehát azt határozá a fenntisztelt főtanácsúr a többi tanácsurakkal egyben, miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencnek, az általa előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint, legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz...

A két úr a fellegekből cseppent alá.

... - Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni, és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván Béldi Pál uram őméltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon, s minden törvényes eszközökkel e jószágot erővel is elfoglalja; akiket benne talál: akár urat, akár cselédet, akár pediglen vendéget megfogdossa, megkötözze s leszállítsa Fogarasra. Melyet is íme kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak nevében tudtul adva van szerencsém magamat szíves gráciájokba ajánlani.

E szavakkal eltávozott Naláczi.

Az ott maradtak elnémulának, s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét se kiejteni, amíg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak ekkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.

- Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem engedjük magunkat gyalázni! Így ki nem engedem magamat vettetni, ha a fejem utána is megy. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz? ha engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jöjjön, ha veszteni való lelke van... Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! Majd találok én még valakit, akit tanácsuraimék őkegyelmöknek parancsol! Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, amit az a tányérnyaló beszélt! Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne sietett volna olyan nagyon! Igyunk uraim!

A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az olyan vígan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok kínálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal alá, s aludt másnap délig, mint a félholt.

Dél felé feltápászkodván, midőn kinyújtózá magát, s szemeit kitörölgetve meggyőződék róla, hogy él, s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdi tőle:

- Mit csinálnak a vendég urak?

- Mind elmentek azok, uram, még hajnal előtt, ki-ki a maga kocsiján haza.

- S nem mondták, hogy visszajönnek?

- De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.

- Gyáva népek! - mormogá magában Kozár úr. - Jól van hadd menjenek, ellehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?

- Az is elment minden hozzátartozandóival egyben.

- Az is? - förmedt fel Kozár uram. - Jól van. Csak az ő baja lesz; nem bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?

- Azok is elmentek, nagyuram.

- Azok is elmentek! - ordítá Kozár, s már erre felugrott ágyából. - Jól van. Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még meg?

- Bíz uram azoknak is nagyon kifelé áll már a rúdjok.

- Hajh aki adta! hajh aki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára a kezem szennyét, hogy az édesapja képére sem ismer rá, aki utánam jő, s lesz neki mit siratni harminc esztendeig!

Kozár uram be is váltá, amit megígért, emberül. Látva, hogy az elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a hátralevő két heti határidőt arra fordítá, hogy amit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyűerdőt a ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat; meghordatta terméskővel a veteményes kertet, s a gátokat elszakíttatva, mik a patakot a Szamosba vezették, elöntette iszappal az egész lapályt az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőbe, vadvizes nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pincébe ecetet töltött a borok közé, avas zsírral mázolta be a szobák falait, ólommal öntette be a zárakat, lakatokat; s minden még meglevő bútort darabokra szedvén széjjel, úgy szétrakott, hogy amely széknek a lába a padláson forgott, annak a vánkosa a pincéből került elő; csak a tizenötödik nap reggelén hagyá oda a birtokot, amidőn nem volt már mit elrontani többé, úgy hogy amint azon nap estéjén Pozsgai Ferenc uramat a törvényes segítség bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az utak el voltak árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-, erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az erdőhöz szokva, kipállott a vetés, ecettel tele a hordók, s a házban egy zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kelle az ajtókat betörni, s belépve a szobákba, nem volt azon mit látni, mint ocsmányságot és pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, amíg az ember egy bútordarabot a másikhoz bírt illeszteni.