VI. A JÁMBOR EMBER ÉS SZOLGÁJA

A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének a gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte sürgetve a még le nem fizetett adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolcvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait tekintve iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a kereskedés pangott, a korábbi harcos évek az ipart és a földművelést összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok ércpénzt kivittek az országból, éppen ezen évben dühöngött az országban egy irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá, tavasszal gyilkos gyújtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár s egy árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, ami megmaradott; az arany- és ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az egyedüli pénztermő városok a szászokéi, annyira körül voltak sáncolva kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult fejedelem osztogatott nekik utódaik rovására, miszerint azokhoz alig lehetne szépszerével hozzáférni. Emellett még a jó fejedelem maga oly bőkezű és jószívű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, ami ha az övé volt, neki nem adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.⁹

Ehhez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemségekhez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, ahogy neki tetszett, s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.

Evégett többször küldtek már a portára okos, ékesen szóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét, s engeszteljék ki ő szívét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára, de mindannyiszor csak azt az ítéletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt.

Legutoljára éppen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogyha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, aki azt kétszeresen be tudja hajtani, s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, aki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.

Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.

- Mit csináljunk? - szólt Teleki. - Azt kell tennünk, amit eddig tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van, amennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra bírjuk, hogy várjanak és adjanak időhaladékot, s azután „qui habet tempus, habet vitam”, azalatt ki tudja, még mire fordulhat a sors? Addig is megizenjük, hogy mindent teljesíteni fogunk.

- Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan bolond, hogy az izenetet elvigye, s a kedvünkért magát karóba húzassa?

Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz.

- Megteszi azt egyszer a hazáért Paskó uram.

Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.

- Az, úgy segéljen, meg nem teszi! - kiálta a fejedelem. - Most házasodott meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem ment el az esze, hogy úgy odavesztegesse ifjú életét. Én ugyan nem küldöm.

Paskó felemelé szép, becsületes arcát, s mosolyogva válaszolt.

- Elmegyek bíz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltaért, ha kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek meg már engemet anélkül, hogy csak egyszer is a szememet meghunyorítottam, vagy arcon színét változtatta volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, akit lát, hogy tőle nem fél.

- Ember kegyelmed, Paskó uram! - szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi vállát - tudtam én, hogy nem fog vonakodni.

- No, én mosom kezeimet - mondta Apafi -, én nem küldtem kegyelmedet halálának s felesége özvegységének.

- Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; - szólt Paskó, különösen mosolyogva.

- Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és ezer darab aranyat magával - mondta Teleki. - Ezer darab aranyat adjon át a fővezérnek azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére, s tiltsa el a váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig osszon ki a szultán tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolcvanezer tallérnyi adót szállítsa az eredeti összegre, ami Bethlen Gábor alatt volt. Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért, hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, amit a basa előttünk elfoglalt. - A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út és az ottani mulatás költségeire.

- Sok lenne az nekem, kegyelmes uram; - szólt mentegetőzve Paskó; - inkább majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának, háromszázat pedig a kiaja bégnek; - no még majd a fő ulemának is adok vagy háromszázat belőle...

- Hohó! - kiálta közbe a fejedelem. - Már akkor százat a magáéból fizetett rá kegyelmed!

- Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre meggazdálkodom azt.

A fejedelem felugrott székéről.

- No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De amit én tehetni fogok: - nem fogok megfeledkezni kegyelmedről.

- Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, amit tehetek; s nem kívánok érte jutalmat.

A két úr megszorongatá a követ kezét, s áldásaik között útra bocsáták őt; ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa, azonnal sietve eltávozott.

Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf: ennyit tudunk már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézesheteiben.

Tizenöt óra múlva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, - meglehet, a másvilágon végződő útra.

Hárman vannak együtt, ő és neje és János, az öreg szolga.

Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arca, szelíd, esengő kék szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi magát, de hallani nem.

Neje, egy halovány arcszínű hölgy, bágyadt, élveteg vonásokkal egy kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.

A vén János ezalatt bőrládákat tömöget ruhákkal és fehérneműkkel, háttal fordulva, s csak néha fordítva meg ősz, bozontos fejét, s láttatni engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla öklel olyankor jobbra-balra.

- Tehát nem fogsz velem jöhetni? - szólt kérlelő, bánatos hangon Paskó nejéhez fordulva.

A szép Berta asszony elébb meggondolja magát, ha feleljen-e.

- Hiszen látod - szól azután kényes, fáradt hangon -, milyen beteg vagyok; két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt, s a legkisebb rázkódásnál megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék vissza.

- Igaz; igazad van; - sóhajtja Paskó, s tovább rakosgált; később újra megszólalva: - pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltozás, szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.

- S te levegőváltoztatásnak nevezed Sztambul ronda utcáinak illatát - szólt türelmetlenül a nő -, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik odajönnek az emberhez reggel pipázni, s este mennek el anélkül, hogy egyebet mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan fürdőket, ahol az embert agyonizzasztják és összetörik?

- Jól van, jól, édes lelkem: - szólt Paskó szelíden. - Hisz én nem kívánom, hogy értem ez áldozatot tedd; csak ne indulatoskodjál; - látod, máris oly ingerült vagy.

- Mostani betegségemnek is egyenesen ez az oka - folytatá a nő -, hogy egész Sztambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúval és olajjal főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak rágondolok is.

- Édesem, ne ingereld magadat, hisz nem viszlek magammal.

De az asszony csak nem hagyta magát kihozatni a témájából.

- Éppen most hallom, hogy Pérában a dögvész is kiütött.

- Az reád nézve mindegy, miután te nem jössz oda - felelt némi kis élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony dacosan felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a férj került alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének, s megcsókolva kezét.

- Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek lenned.

- Igen! - beszélt a nő sírva fakadva - te nem hiszed, hogy én beteg vagyok, te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem, mint a gyermekkel; pedig ha tudnád, mennyire odavagyok? más feküdnék régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi bajom, de te csak kinevetsz vele.

- Lelkem, édes szívem - szólt Paskó, s a könny csaknem kicsordult szeméből - hogyne hinném én, hogy beteg vagy? hogyne aggódnám miattad? Lásd, Kolozsvárott Mikó Ferenc orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged mindennap meglátogasson, s egészségedre ügyeljen.

Berta asszony e szóra meg hagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.

János gazda hátrafordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot mordult:

- Jobb volna bizony, papot rendelnének mellé, aki a lelkére vigyázzon.

Paskó meghallott valamit a monológból, s bosszúsan rivallt szolgájára:

- Mit mondott kend?

- Semmit! - felelt az, vissza sem fordulva.

- Akarom hallani, mit mormogott kend az elébb?

Erre még csak nem is felelt János.

- Mindjárt egybe kettéváglak; ha nem felelsz! - kiálta rá haragba hozva Paskó.

- No, hát tessék kettévágni, - morgott János félbe sem hagyva munkáját.

Paskónak mit volt tenni más, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit morgott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.

- Hisz betegen csak nem hurcolhatja az ember oly hosszú útra a feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul.

- Az ám - dörmögé János, - ma egy hete reggelig táncolt Dénesfalviné lakodalmán.

- Az nem a kend gondja! Kend szamár az ilyen dolgokhoz.

- Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok én egy szót se, csudálom, hogy vitézlő uram beszédbe állhat velem.

- Az egészen más: táncolni, mint kocsira ülni, s rossz utakon rázatni magát.

- Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a világért sem ráz, s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.

Paskó erre már nem tudott mit felelni; mert azt maga is csakugyan furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson, és kocsira ne ülhessen; János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, amiért gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a szíjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöckölve azoknak tartalmát, mintha tele volnának rossz asszonyokkal.

Paskó látszólag fel volt indulva, semmit sem talált, amit keresett.

- Hja-jaj! - sóhajta kis idő múlva János, nagyon is fennhangon.

- Mit sóhajtozik kend? - kiált rá bosszúsan Paskó.

- Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha megkívánta tőlem.

- Az bolond ember aki semmiért sóhajtozik!

- No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor sóhajtottam.

- Hát mire tudott kend gondolni?

- No, hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék, bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.

- Hát aztán?

- Hát azért sóhajtottam.

Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e gondolat másik felében azt ragasztá hozzá: „és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a felesége előtt!”

És ismét megnőtt a hallgatás kettőjük között. János egyre fojtogatta a bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették, hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.

- Bizony csak okos emberek a törökök - szólalt meg minden apropos nélkül János.

Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s megkérdezé:

- Miért legyenek a törökök olyan okos emberek, János gazda?

- Csak azért, hogy zár alatt tartják az asszonyokat.

- Hallja, kend! - rivalla rá egészen felindulva Paskó. - Én megtiltok kendnek mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet - - (azt akarta mondani, hogy „elűzni”, de előbb megbánta, mint kimondta volna) - - elhagyni magamtól.

Az öreg szolga letett mindent a kezéből, s odafordulva az urához, reszkető hangon mondta:

- S azt hiszi vitézlő uram, hogyha én azt látnám, hogy van a háznál egy élő teremtés, aki kegyelmedet csak egy századrésznyire is szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap? Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputtyja, de én ugyan el nem maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is! még ha a feleségét magával viszi is! azt mondom.

E szókkal kifordulva a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a családnál őszült meg, s az öregapát szolgálta, és az unokáját karjain hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét. Paskó pedig, midőn egyedül maradt, és senki sem látta, leborult íróasztala szélére, és sírt keservesen.