X. AZ ŐR

A majosfalvi kastély éppen a legnagyobb tatárjárásnak útjába esvén, akként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt belülről védni lehessen. Körös-körül egy mély s több ölnyi széles árok övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal ápolt angol, vagyis helyesebben francia kert foglalta körül a kastélyt, azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre faragta a fákat, s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat épített megcsonkított cserjékből.

A kastély is így volt beépülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak voltak nagy gót ívezetű, ónkarikákba foglalt ablakai, s a négy szegleten látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.

A palotának két oldalán volt kapuja, mik közül az egyik a majorsági szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős, kőből épített portále őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon célra építének, hogy benne valaki lakjék, aki a hídkapura vigyáz; de ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek egészen magokévá tették, ami még lakható volt rajta. Mind a négy oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő kidughatta magát, s bejárását erős vaspántos ajtó őrzé, de melynek szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.

Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán magának lakásul, ami valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de annál célszerűbb az ő szándokára nézve.

Mikor beköltözött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta hivatalt.

Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. Aki csak a kastélyba akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arcra talált, azt oly keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon. Este pedig, amint besetétedett, s János gazda elgondolá, hogy immár ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az ablakok, akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bízott kardját magához véve a kardmarkolatra vésett címerrel lepecsételte a ház kapuit, melyek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fent volt a pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakításukra.

Amily bosszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, éppoly terhesnek hívé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél bekövetkezik, felhagy őkegyelme a strázsálással, s ugyanazért ez időköz alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apáca; még az olasz lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden kutatásának sem sükerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.

Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott, csak Jánost nem zavarta mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi nádat vágott, amennyi elég volt neki tüzelni; s ha nem volt teteje a lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül, s ha nyirkos volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre ítéletnapig, s ha egy kenyeret megevett, az tovább tartott neki, mint egy akó bor.

Ilyenformán múlt el a december száraz, szeles, fagyos napok mellett, hó nem esett ez ideig. János gazda ekkor is rendesen egyedül virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben kémet, árulót gyanítva. Éppen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az újévre, s Jánosnak meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat, s hazatérve bezárta nehéz ajtaját; nagy tüzet rakván a tornya közepén, leteríté mellé subáját és nekiheveredett, amidőn egyszerre kopogást hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki nevéről szólongatná.

Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a hágcsóját, mely éppen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő ablakig felérjen, s azon felmászva kidugá fejét az ablakon, hogy megnézze, ki zörget.

Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós kalpaggal; nagy, kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete venni.

Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján, s majd a kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be, s szabódik erősen, hogy nyissák ki neki.

- Hát mit akarsz odalenn, öcsém? - szólalt meg elvégre az öreg.

- Ah! ott van kegyelmed? - kiálta örvendő hangon az ember. - Adjon Isten jó estét kendnek, János bátya! Hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az öccse, az édes testvéröccse. Están! A bizony.

- Elhiszem, ha mondod. Hát mi kell?

- Csak eresszen kend be, mert megfagyok idekinn.

- Hát minek jöttél ide?

- Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröccsét.

- Biz öcsém - szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon - nem azért mondom, hogy elbízd magadat rajta; mert azt tudod, hogy nekem hízelkedni nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy; de annyi bizonyos, hogy mindazon emberek között, akiket becsületben tartok, te vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?

- Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad meg kend magától? Ha akarná, sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz, mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.

- Hát magad vagy-e? - kérdé János gyanúsan széjjelkémlelve.

- No, bizony, csak nem fél kend tán tőlem?

- Én félni? Az volna még csak hátra! s hogy éppen tetőled féljek!

Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda, s kinyitá az ajtót Estánnak, s be engedte azt lépni a tűz mellé, s mondá neki, hogy akassza fel a köpenyét a szegre.

Ott pedig nem volt több egy szegnél, amelyen a kard lógott.

- Ejnye be szép kardja van kendnek, János bátya.

- Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat, s ha ehetnél, hát aludjál; mert én nem adhatok egyebet mint egy veder bort.

- Az is jó lesz - mondta Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s még János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, azalatt ő a kard markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.

János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele volt legújabban kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy leteszi holmi vékonypénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az utcát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé odaadott egy fakupát az öccse kezébe, a másikkal pedig maga merített.

- Hát mit csinál Kökényesdi uram? - kérdé az első kupa után öccsétől.

(Az a Kökényesdi volt a leghíresebb haramiavezér azon időben.)

- Nem tudom - felelt Están. - Mert már régen eljöttem tőle, s most már úrnál szolgálok.

- No, ezt már szeretem hallani - kivált ha hinném.

- Elhiheti azt kend. Itt szolgálok, hogy is híják uramnál.

- Sohase törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb, ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy idd, mint aminek meg van adva az ára.

E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben állt urabátyja előtt.

- No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a borában.

- Üm - mondta magában János gazda. - Ez a fickó azt hiszi, hogy engem le fog itatni. No, iszen majd móresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát lássunk hozzá.

Ezzel fogta az egyik kupát, öccse a másikat, s kezdtek fenekére törekedni az átalagnak.

Egy óra múlva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette tántorítlanul, s csodálta egymást. Még csak dalolni sem kezdtek tőle.

Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna ilyen kemény legénynek az öreget, s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye alól egy csikóbőrös kulacsot, s bátyjára köszöntve mondta:

- A magunk egészségére, bátya! Kóstoljuk meg most ezt is.

János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne bolondító, s elfogadá a kulacsot.

Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, amitől, ha a kozák teleissza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy kozáknak.

- Nem rossz - mondta János gazda -, s elkezde a kulacs vándorolni, s amint az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem rezzent helyében.

- Mármost próbáljunk mást is - szólt ekkor János, felkelve helyéről, s egy magas polcról levett valami kobakot.

- Ezt én Törökországbul hoztam. Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.

Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végigkarmolja az ember torkát, s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták inni, mikor megunták a józanságot, s aki lerészegszik tőle, láncra kell kötni, hogy senkit meg ne marjon.

- Az én bátyám le akar engem itatni - gondolá magában Están, amint megkóstolta a könnyfacsaró italt; de helytállt neki. Egy kicsinyt meglódult az agyveleje tőle, de azért bírta magát tartani.

- Egyet mondok, bátya - szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot kiállt -; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.¹² Ne gyújtsunk rá?

- Későn keltél fel engem leejteni lábamról - gondolá magában János, s valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében, hogy az öccse aligha legjobb szándékkal van iránta.

Nemsokára füstölt mindkettőjük szájában a csibuk megrakva a legfelségesebb basadohánnyal, minővel valaha méheket szédítettek, s rövid idő alatt oly füst támadt körülöttük, hogy ami denevér ezideig megmaradt a toronyban, az is búcsút vett, s boldogabb szállás után látott.

De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót sem szólt egyik is. Többé titkot nem csináltak belőle, hogy egymást le akarják részegíteni; végre felállt János, s egy pár opium-pastillt előkeresve egy zacskóból azoknak egyikét a saját, másikát az öccse égő pipájára tevé szótlanul... Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok... János leráncolta szemöldökeit mélyen, öccse arcába tekintve; míg az elkezde lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé, arcán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett a csibuk a szájából, s ő nyitott ajkakkal esett hátra, mint egy darab fa.

- Mégis te győzted kevésbé - mormogá János gazda, a tűzbe hajítva csibukját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, ami tanyája szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú tevének elég volna, beleüté abba egynéhányszor mámoros fejét, s amint lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenős edényt, melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürtjeit, nemkülönben bajuszát is jól kisodrá ugyanazon kenőccsel, s akkor feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpönyegét, a kérdéses kardot pedig felköté oldalára.

Azzal Están öccsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglévén, vevé a kulcsait, s felnyitva a toronyajtót kilépett a szabadba, s azzal ismét bezárta a tornyot testvérére, ki aludt horkolva, s bizonyosan fel nem ébredett abban az esztendőben.

Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat, hogy öccsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? Ez eszme lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében lappangani; s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a kastélybeliekkel.

E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett átalakítást, mely neki annál könnyebben sükerülhetett, minthogy öccse saját szavaiként annyira hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk; s az éjszaka sötét volt és borongós.

Amint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt, míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy magassarkú és széles orrú cipő lábnyomai, amilyent az egész előtte ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.

- Tudtam, hogy itt van! - mormogá az öreg, s figyelemmel kísérve a lábnyomokat, könnyű volt kitalálnia, hogy az ember először az ő ajtajára jött hallgatózni, azután pedig a hídhoz ment, s onnan megint az árok hosszában a parti bokrok közé távozott.

János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.

- Tehát itt várnak reá! - gondolá nagyon örülve, hogy minden kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közül kikukkanni, kik közül az egyiket Gondolfonak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.

Ez a másik meglátva őt, magyarul szólítá meg.

- Nos - Están! Hozod a kardot? (Tehát csakugyan az öccsének nézték.)

- A kardot? - szólt csodálkozva János. Bizonyára kardot hoztam.

- De azt a kardot? Amiért bátyádhoz mentél?

- Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgyhogy semmire sem emlékezem, amit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.

Az idegen nevetett.

- De láttad mégis az öreget? Elaludt?

- Az idén föl nem ébred.

- Tehát a kard, melyen a pecsétnyomó van, kezedbe jutott?

- Óh, uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni, s azután újra lepecsételni.

- Kezdesz már emlékezni?

- Kezdek, uram. De nagyobb baj van itt. Az éjjel friss hó esett.

- Nos aztán?

- Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még este nem volt hó.

- Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint amilyennek látszol. Mit tegyünk itt?

- Várj csak, uram. Segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk három jármosökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet egy helyen hajtani, ahol a víz széles, s a part alacsony, mi magunk pedig felülünk az ökrökre, s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták volna össze a kertet.

- Aranyos gondolataid vannak, fickó, nemhiába jártál iskolába Kökényesdinél; de a várkapun még ökörhátán sem lovagolhatunk be, mert azoknak a nyomait éppen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.

- Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal visszük. De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo felkapaszkodik, s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt idelenn fogok őrködni.

Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét, s aranyhegyeket ígért neki jutalmul, ha terve sükerülend.

Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és kötelet, s egy kézifűrészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; - senki sem vett észre semmit.

Az árok előtt felült a három férfi az igásbarmokra, miket János nagy üggyel-bajjal a befagyott vízen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél öles hágcsót.

A kerten keresztül a rondellák egyike alá a hágcsót odatámaszták a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen reálépve felmászott annak legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy kiálló horogvasába, azon akrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az idegen úr hágott fel a lajtorján, s a kötelet derekára köttetve Gondolfo által felhúzatta magát.

Az öreget odalenn hagyták, hogy őrködjék.

Ez, amint észrevette, hogy a másik kettő eltűnt, magához húzá a hágcsót, s a szűre ujjába rejtett kézi fűrésszel mintegy közepe táján mind a két hevederét bevágta félig, s azzal visszatámasztá ismét, s várta, hogy jőjjenek visszafelé.

Egy jó fél óráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán, s a kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beülve, annálfogva a hágcsóig lebocsátá magát. Amint a hágcsó legelső fokán megállt, s féllábát felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.

A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott magyarul, mintha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott eszébe, hogy valaki van oda alant, aki beszédét hallgatja, s erre elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.

János gazda pedig jónak látta tréfára venni a dolgot.

- Nézd, nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgja maga alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így felfordulna, s ez meg mulatságot csinál belőle.

Gondolfo lármázni kezde, s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly türelmesen nézi; de János minderre nem szólt egyebet, mint azt, hogy: „bizony nagy gaukler vagy!”

Végre Gondolfo nem tűrhette tovább helyzetét, s hogy társa félreértését eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:

- Ne röhögjön hát kend, hanem segítsen le innen.

- Nini, hát te tudsz magyarul?

- Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem állítsa fel azt a hágcsót.

- Ketté van ez törve, fiam, merőben.

- Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már most?

- Én ki nem találom, szolgám.

- Nincs más mód, mint felnyitod a kaput, s azon feljönni a rondellába, s engemet felhúzni innen.

- Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk - mondta János, ki nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.

- Ne törődjél vele; azt úgyis eltesszük láb alól.

- Ne mondd. Hogyhogy?

- Tüzet rakunk a részeg filkóra, s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál bennünket ostoba ötleteiddel.

- Ez bizony jó lesz - helyeslé János -; tehát csak vesd le a kapukulcsot, ha nálad van, majd azután lesegítlek.

Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a kért kulcsot zsebéből, s lehajítá azt Jánosnak.

- Nesze, fogjad; jól vigyázz, hogy merre jössz; a lépcsőn feljutva a folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert ott uram a háziasszonnyal mulat, s kettéhasít, ha bebotlasz.

- Valóban? - monda János, és szemei szikráztak a sötétben. - No csak várj rám, mindjárt jövök.

Azzal felnyitá a kaput, s felsietett a lépcsőkön.

Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az ajtók mind nyitva voltak, egyik szobában sem talált senkit... Talán megcsalá Gondolfo?... Végre az utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s amint annak kilincsét elfordítá, érzé, hogy az zárva van. A zörrenésre az ajtón belül egy férfihang szólalt meg.

- Te vagy ott, Gondolfo?

János egy szót sem felelt, hanem nekifeszíté vállait az ajtónak, megpróbálva, ha betörhetné-e?

Ekkor asszonya hangját hallá meg.

- Mit akarsz Gondolfo?

E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szívét, s mint a kőfaltörő kos rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.

Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi keblén, s most már annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferenc uram volt az! Ezért árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a szerető élete.

- Halál reátok! - ordítá magán kívül az öreg, s kirántva az oldalán függő kardot rájok rohant ádáz dühvel.

A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de reszkető keze rosszul irányzott, s a golyó az ablakon keresztül süvöltött. Erre megragadva a nő kezét egy szőnyegajtót felszakított, s maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utánarepült, visszarántá őt annál fogva, s markolatig döfte szívén keresztül a férj kardját.

E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség, s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát a kert fái között eltűnt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas síkságon.

János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett felmutatva a véres acélt.

- E kard Paskó Kristóf kardja; én e karddal megöltem Paskó Kristóf hűtlen nejét!

S azzal önkényt a törvény kezeibe adta magát.