XI. AZ ÍTÉLET

Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek Apafi udvarában két ifjú gyermek jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám gyermekei, kiket Pozsgai Ferenc igazságtalanul kivert jószágukból, s jogaikat követelék vissza.

A fejedelem rögtön hívatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei még előtte elhaltak; ezek pedig, kik most előjöttek, az ő ellenségei által megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár bosszút akar rajta állani.

- Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? - kérdé a fejedelem tőlök.

- Saját édesapánk,... - felelt Károly.

- Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?

- Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.

- Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.

- Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál, sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el tanúbizonyságát; de arcát ne kívánd látni, mert abban csak mi ismerünk még reá.

- Láthatod uram - szólt közbe Pozsgai -, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám él, miért nem lép fel rögtön ellenem? Miért e szemfényvesztő titkolás? Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt, s akárki legyen a rejtélyes tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.

- Azt majd én ítélem el, uram. Három nap múlva jelenjetek meg előttem újra.

Pozsgai e három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni, s az utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve azon esetre, ha ellene fordul a kocka, kimeneküljön az országból talán Ausztriába vagy Lengyelországba, ahova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett vagyonai javával.

A három nap letelvén a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra adva a kérdéses tárgyat legelőbb a panasztevőket hívatá a tanács elé.

Azok most harmadmagokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének, hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.

Odajárultak a tanácsurak elé.

- Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek apjuknak neveznek? - kérdé a fejedelem a beburkolt alaktól.

- Én vagyok az uram.

- Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arcát láttatni?

- Óh, uram. Az én arcom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt fedve maradni, te kérdezz bármit tőlem, ami fogságunkban együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az vagyok, akinek állítom magam.

- Ez nem elég! - szólt közbe Sárpataky, az ítélőmester, kinek különös szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, akinek részén az igazság van -; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a hangját is lehet utánozni. Ez itt nem a velencei tízek tanácsa, nem is spanyol inquisitio tribunal, ahol lefátyolozva szokás a tanúknak megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, sohase féltse tőlünk az orcáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy fél fejjel magasabb volna az említett Boór Ádámnál, akit én is igen jól ismertem. Leplezze le magát kegyelmed.

Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.

A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtóban álltak, félhalkan suttogták: „a kétszarvú ember”.

- Íme, láttok, uraim, előttetek. Nem ahogy Isten teremtett, hanem ahogy emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel székely anyák síró gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek tekintetét, én, ha gyermekeim sorsa nem kívánná, maradtam volna örökké magányos völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek, kívánjátok-e, hogy végigjárjak utcáitokon, s borzalmat űzzek az emberek szívébe?

A fejedelem irtózva fordult félre.

- Takarja el kegyelmed arcát - inte Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit, hogy hívassa elé Pozsgait.

E percben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez.

- Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmességtek, ami az éjjel történt, s ami szinte e tárgyra tartozik. Már korán reggel tudósítást kaptam róla. A bebörtönözött Paskó Kristóf öreg szolgája a múlt éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be, s rátörve az ajtót, azt ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra eléfutott cselédek megismerték a futóban Pozsgai Ferencet, ki a dévai úton látszott elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni, s magát a törvények kezébe adva itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.

A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.

A vén szolga belépett, két alabárdostól kísérve, arca komoly volt, de nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dac.

- Te urad hűtelen nejét megölted? - kérdé a fejedelem megindult hangon.

- Azt cselekvém, uram.

A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát, s gondolkozott, azután egyszerre fölemelé fejét, s határozott hangon monda:

- Ítélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatainkat.

- „Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a világon általunk minden bűnhödés alól felmentetik...”

„Másodszor: Paskó Kristóf, akit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.”

„Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágaiba visszahelyeztetik, s akárki, akármilyen cím alatt bírná azokat, belőlük kivetessék.”

„Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferenc, mint álorcás, házasságtörő és stellionatusban lélegző, háromszorosan bűnös, - bárhova lett légyen, bármely országba menekült, ott felkerestessék, s visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék, kit oly gyalázatosan elárult.”

„Ez ítéletet végrehajtani kegyelmedre bízzuk, Teleki Mihály uram.”

E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem a székéről, s elhagyá a tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket ítélete által előidézett.

A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját; elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.

S valóban jól tevé, mert ha Paskó arcát látta volna azon pillanatban, midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyílt, és neje halva van! ez megmérgezte volna lelke jó érzelmét.

- Óh, miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! - kiálta fel a szerencsétlen ember. - Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna meg engem? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet azzal a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Óh fektessetek engem is mellé!...

Még akkor sem szűnt meg őt szeretni...

Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve egyenesen a római császár udvarába vette magát, a közte és Erdély közt éppen akkor kiütött viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított. A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi törvényhatóságoknak, amint az ez iránt váltott levelezések akkori tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.

Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei verték föl elvonultságából.

A legutóbbi ítélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált ember, csupán gyermekeit látva, s csak olyankor hallva emberi hangot, midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.

A fejedelem követe, Naláczi még egyszer kényszeríté őt idegen arcokat látni. Boór Ádám megjelent tornácában a hívásra, s íme a fejedelem pecérei egy összeroskadt férfit vezetének elé hosszú láncnál fogva, melynek vasperece nyakára volt kötve.

Az ember, amint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve hullott térdre egy szó nem jött ki az ajkáról, csak sóhajtott nehéz lélegzettel.

Naláczi kivéve a pecér kezéből a láncot, s annak végét Boór Ádám kezébe adva mondta:

- Íme e férfiú itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferenc; ki barátját hűtlenül rabságba veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely bűnéért az országtanács által holtig való rabszolgaságra ítéltetett, s rabja marad kegyelmednek mindhalálig.

A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly szánalomgerjesztő volt őt látni.

Az ifjú Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most, midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félrement, s elveté azt magától.

Boór Ádám egy könnyet törölt ki szeméből, midőn egykori barátját így látta maga előtt.

- Mire jutottál? Nem vagy az, aki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj fel, és légy szabad.

Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz, s leoldá nyakáról a láncot, és kezét nyújtá neki, hogy felemelje.

Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal élettelenül bukott arcra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte meg...

Paskó Kristóf sohasem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak ajtajában, s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.

Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de sohasem beszélt vele többé, s egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.

Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.

Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedé az Isten, hogy lelke utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak lakhelyet cserélt.

De még sok év múlva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és székelyhon bércei között, s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.

.oOo.