|
ALKU A TERMÉSZETTEL
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent
megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz,
bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött
szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.
Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő
nemet.
Nem kivánom; el van ez már
Osztva; nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt
hozott.
A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.
Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt, nem
enyém.
Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt; itt
lettem én,
Itten élek; nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi
fény.
És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:
Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és
díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken,
Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli
szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja
tűz -
Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező
vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.
Mostohám! nem kell ez érzés;
Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
S nála lészen mindened!
1822
|