ALKU A TERMÉSZETTEL

Természet, ki mostohám vagy,
               S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
               Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
               Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
               Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
               Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
               Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már
       Osztva; nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
               Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
               Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
               Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
       Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
               S amit ez nyújt, nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
               A szülőt; itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
               Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
               Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
               S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
               Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
               A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal
               Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
               Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
               Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
               Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;
               Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
               S nála lészen mindened!

1822