GINA EMLÉKE

              1

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyet szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán - talán - hisz csak az bizonyos
Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett soha nincs
Egész mennyország ide lenn...

Ha engemet szeretnél! - oh hisz ugy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...

              2

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már,
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s nekem
Valami súgja: nem, soha!
Sötét, de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a sziv a fény alatt...

              3

Elfogy a nap, az én napom...
Közeleg a sötét óra...
Oh ne kérdezz, mi bajom van?
Oh ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas - hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok...

Ne kutass, ne nézz lelkembe...
Isten őrizzen meg attól!
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!

Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égő virágra;

Keble áthül, megrázkódik...
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...

Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy nem menj szélére...

Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad uj világot,
Csak ne kérd: hogy mind miért ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Mégse fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?

Ne játszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj - vigyázz - elejbe.

Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velődet.

Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kigyó, méreg...

- Légy hiú én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!

              4

Ver az isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Szerelem: mennyország;
Legalább ugy mondják.
Én csak azt tudom, hogy
Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye
A csalóka méreg;
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.
Akárhogyan éget,
El-elnézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?

Én uram teremtőm,
Ijesztenél rája;
Tedd szivére szivem
Csak egy minutára:

Tudom, hogy hozzáég
Egyszerre az övé:
Magad sem veszed le
Soha onnan többé!

              5

Tied a dicsőség, hatalom;
Csak mulass emésztő kinomon.
Kegyetlen fény ragyog szemedben.
Halálra itélt rab - szerelmem.

Rab vagyok én, rab, de olyan rab,
Aki zsarnokánál szabadabb.
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ,
Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szivemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz birónak,
Szerelmemért bosszuállónak!

              6

De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad, édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én, hogy mit gondoljak?
Örömest látnálak boldognak.
Fájna szivem ugy is; de talán
Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki - csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...

              7

Oh ha bájaidat szereted,
Szeress, kérlek, akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl énfölém!
Nézd magadat lelkem tűkörén.
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen - csak menj az utcára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!

              8

"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva,
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."

"Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámai ütnek.
Maradj józan, mikor ég, föld
Táncol és forog körülted."

"Fojtogasd el minden üdvöd,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek."

"És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!" Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?...

              9

Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged.
(Csak elmondom, hogy mi sors ér
Vágyaid ha mind beteltek.)

"Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta.
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad miatta."

"Majd ha szived lángért lángol,
Hideg kigyó érintsen meg.
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szivedet."

"Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne.
Keress a multban vigaszt és
Ne találj emlékezetre."

"Ohajts örök életet, ha
Majd jövődet halva látod"
- Oh szeress! és átveszem mind
Ami ez áldásban átok!...

              10

Szegény öreg koldus...
Csak az inség tartja.
Könyörülő világ,
Könyörülj meg rajta!

Valakinek csendül
A lélekharangja.
Könyörülő Isten,
Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretőm
Kiadott énrajtam.
Könyörülő halál,
Könyörülj meg rajtam!

              11

Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva.
Akkor sem tiéd a győzelem;
Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanitják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!

              12

Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból, bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél.
Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mely tájról?
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már, de szilaj;
Nem is sohajtás, de kínos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb...
Majd sikoltva fölkacag, nevet -
Egybe szétveti a fejemet.

Most megint oly csöndes búsan szól
Mintha jőne mélyből, föld alól.
Oh, de mért is marad életbe
Aki egyszer el van temetve!...

              13

Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni;
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

              14

Szerelem, szerelem...
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség.
Halhatatlan féreg...

Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány;
Teremtő láng hidja,
Rajt' a földre szállván...

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő.

Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...

              15

Mint az erdő napsugártól,
Én szemedtől meggyulladtam;
És elégek, mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdőt égni?
Oh ez igen ritka látvány.
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan, mint a szivárvány;

És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj.
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.
Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye.
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz örök fénye...

Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgű tűzláng
Legel a gyepen ropogva...

Erdő, erdő! nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid mézkelyhében.

S minden önző és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson:
Legyen átkozott tevéled!

Erdő, erdő! fiatal szép
Égő erdő, hamvadozó!
Hozzád, én szivem, szerelmem,
Be hasonló, be hasonló!...

              19

Nem viszem bánatom
Meghalni közétek,
Nem hagyom - isten ments -
Hogy eltemessétek.
Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni, mint a rémet,
S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.

Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!

              21

Ha istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az ugysem hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.

Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! - Én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.

Oh, pedig áldásom fogna,
Érezem, hogy fogna rajtad.
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.

Megbocsátnám, hogy hideg vagy,
Mig szivem érted elvérez;
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, ami érez.
Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, végbucsúmat;
Aztán menj, rátapodva
A vérre, mit szivem hullat.

Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, mint most te engem:
Akkor jussak eszedbe én.

Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istenkáromló ajakkal;

Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szivre vágyol,
S keresed, de nem mutatja,
Sem a közel, sem a távol:

Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.

              25

Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.

Mert te vagy az úr, te a minden,
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.

Téged szeretlek én, imádlak,
Egyetlen, más nélkül való!
Oh engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó!

Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!

              26

Énnekem már nem fáj semmi,
És örömöt semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!

Elfeledtem én már mindent.
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.

Oly homályos nekem minden,
Mint aki nehéz álmot lát,
És tünődik, ha való-e?
Örökké emlékezem rád!
Mintha erdőn járnék, éjjel;
Előlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék...
Örökké emlékezem rád.

Néha kérdem, vagyok én még?
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád!...

              27

Indulnak már a barna felhők,
Az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
Csorogva sír a házeresz.

Majd eljön a víg fecske, gólya
És föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdő szíve,
Csörg a patak, szól a kakukk.

Majd jelt ad a kis dalkarmester:
A csalogány a lombokon;
És szól a dal, és égen, földön
Áll a közös lakodalom.

Majd belerikkant a rigó is,
És mondja: Rajta, rajta, mind,
Siessetek szeretni, élni,
Hamar, hamar, tél lesz megint!

S majd illatoznak a virágok,
Szeretnek mind az emberek;
Szeret majd minden nyakra-főre,
A pillangók és a - legyek...
És ennyi szerelem, gyönyör közt
Csak búsabb számüzött leszek.
Vigasztalan nagy bánatomnak
Nem találok csöndes helyet.

              28

Eltakartam képed, mint kit elitéltem
S emlékezetemből haragom kivégzett.
Gyarló emberboszu igaz istenségen!
Hogy örökké éljen - föltámad emléked.
Hiábavalóság alakoskodásom.
Játszhatom-e hűtlent, ha szivem reped meg?
Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;
S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!

Leveszem a fátyolt ujra és örökre
Fenséges képedről - álljon az oltáron.
Amelynek forrását bűnbánat feltörte,
Elfojtott könyeim, hulljatok immáron.
Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,
Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.
Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;
Nem tudom, hallod-e; itt vagyok, megtértem!

E világ - hiúság örök csatatére! -
Zajával engem is soká fogva tartott.
Biztam magamat is forgó szerencsére,
A világ szájából véve a parancsot.
Napja elvakitott! - oh én nehéz vétkem:
Nálad jobb szeretni a szátyár világot!
Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,
Kezed rá örökkön égő sebet vágott.

S mégis most, midőn már, tudom, késő minden,
Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.
Panasszal, kinokkal ugy teli már szivem,
Hogy uj seb fájdalma nyujt csak egy kis enyhet.
Leégett hiuság hamva homlokomon,
Szivemben aljas kéj büszke megvetése.
És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -
Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!

A tömeg nevessen - akár megszakadjon! -
Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,
Ameddig nem érti fájó gondolatom,
Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog.
Egyedüliségem zordon átkát higyjék
Mesének, - maradjon az titok előttök.
Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! -
A te emlékedet - mely engem éghez köt.

Oh mert bármi nagy is fájdalmam utánad,
Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem;
Hogy tündévoltod is titok a világnak,
Hogy az való csupán az én szerelmemben.
Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. -
Imádhatja benned a föld legszebb lányát;
Imádsága egész földi nemzedéknek
Föl nem éri tündér látományom báját.

Oh maradj erős és le ne szállj a porba!
Fáj nem birhatásod, de hitem vigasztal:
Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja,
Üres kirakványok álfénye meg nem csal.
Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve,
S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva!
Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe,
Nem éget úgy mégsem, mint bünüzlet máza.

Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak nő vagy!
Kire mig bukás is ejt parányi mézet,
Szégyenkínja mégis férfiszivben oly nagy,
Minőt az magára maga nem tetézhet!
Vaj, mi haszna volna képed letipornom,
Megátkozván rajt' az olthatatlan foltot?
Hogy e folt lángjától őrült homlokomon
Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!

Oh ég, véghetetlen! nap, te dicső, fényes!
Magasban szeliden mosolygó csillagok!
Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges?
Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok...
E határtalan láng mardosó gyötrelmét
Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír,
Mely itt vigasztalan átkozza lételét,
Mert jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:

Ha ti oltottatok belém, halandóba
Indulatot, amely végtelen s tehetlen:
Ugy-e nem hagytok ti engem itt a porba,
Hogy siromon békén kacagjon ellenem?...
Ha követve magas fényetek intésit
Én e lomban, sárban el nem tántorodtam:
Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit,
Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?

Ugy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan,
Hogy e lélek benned menhelyre találjon?
Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan,
Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?...
S te nagy ég, azért vagy ugy-e véghetetlen,
Hogy ha testem sem nyer e földbe nyugalmat,
Ahol a csábitó és a hűtlen pihen:
Csontjaim hamvát is kivesd, széllyelszórjad?

              29

Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak,
Szerencsétleneknek hogy vallják magokat
Ezek az egyforma többi emberek.
Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak,
Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; -
Mert magára isten senkit nem hagyott.

Hallgatom, és látom könnyebbülésöket.
Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket
A megenyhülésért, örömeikért.
Jólesik, ha látom ujjongni az embert,
Kit a végzet ugyis annyi bajjal megvert,
Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.

Nem gyűlölöm én az embereket, nem, nem!
(Vajha okom volna, magam jobb szeretnem.
Ám erről már sem ég sem föld nem tehet.)
De miért tagadnám - balgatagság volna -
Hogy a mások annyi apró baja-búja
Az, mit tőlök mégis ugy irígyelek.

Azok a fájdalmak, a kinszenvedések,
Miket földi sorsuk sziveikbe vésett,
Azok a nagy s mégis szokott panaszok,
Melyeket bús szivök enyhe siralmával,
Könyeik áldásos nagy ajándékával
Keblökön ringatnak, oh azok, azok,

Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok,
Gondolom magamban: mi parányi bajok!
Milyen keserédes jótékony sebek!
Különböző, mégis mind rokon egymással,
Megenyhithető egy kis vigasztalással,
Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.

Oh mind, mind e testvér kínok szövetsége
Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne
Azzal, ami ottan testvértelenül,
Vigasztalhatatlanság bizonyosságával,
Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával
Örökös tanyát vert egyes-egyedül;

Teremtőjét magát kacagván szünetlen,
Mért hogy ellenében még az is tehetlen,
Mert a már megtörtént nemmé nem lehet...
Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne:
Borulnék az első ember kebelére,
Mondván, bajom társa, szenvedek veled...

Halld az én panaszom, mondd el a tiédet,
Értem én is, te is az enyimet érted;
Folyjanak hát egybe rokon könyeink.
Higyjük a szent multat, szeressük a jelent,
Reméljük a jövőt, imádjuk az istent,
S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...

- Ah, de mind nem igy van, s nem is lehet soha.
Mint két különböző égitest lakója
Élve egymással nem ölelkezhetik:
Ugy választja ketté az embervilágot
Közöttem iszonyú változhatlan átok,
Melyen semmi égi erő nem segít.

Mert e nagy világon mindennek van mása.
A bolygó csillagnak lehet holdja, társa;
Gondolatok közt van rokonság, tudom;
Társtalan, magában, egyes egyetlenben
Csak két dolog van a szörnyü mindenségben:
Égben egy úr, földön az én bánatom!...

              30

Sokat györörtél, öltél engem,
S én csak nagyon szerettelek.
Halálos a tőröd szivemben,
Mit vértanudként viselek.

Egyetlen zsarnok, szép, dicső vagy,
Kit imádnak alattvalók.
Te ünnepelt, mindenható, nagy,
S én csak szegény hived vagyok.

Dicsőségednek mása nincsen.
Te uralkodol egyedül.
Egy nézésedre hódol minden
Kész örömest, föltétlenül.

Hiába verseng veled a nap,
Pazarol fényt, meleget;
Holt rétegen uralkodik csak;
Te szellemek, élők felett.

Te szép vagy, édes, mondhatatlan;
Imádott, szeretett, csodált.
És mégis - istenem! - magamban,
Ha nézek elmerengve rád:

Mint fáklyaillat temetőből,
Egy gondolat mély gyászba von.
Megered rá a köny szememből,
S én szánni kezdelek nagyon.

Mindent felejtek; megbocsátom,
Hogy elhamvasztod szivemet;
Ah, mert hiszen mi az én átkom,
Ha képzelem a tiedet?!

Nem is nekem; - a legdicsőbbnek
A legnagyobbnak végzete:
Bukása magas isteneknek
Nem oly siralmas, fekete...

Mert semmi sem mulandó, minden
Csak ismétlés, elváltozás.
Mi jó, nemes, föntartja itt lenn
Emlékezés, utánozás.

Mi vagyok én tehozzád képest?
Mi szegények e dalok itt!
Hogy irhatnék rólad tökélyest,
Kit ragyogásod elvakít?

S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb,
Dicsőit majdan a tömeg,
S mig koporsómat dulják pondrók,
Kimélik rimelményimet.

Mindennek, ami itt remek volt,
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.

Maga a rosz, selejtes földben,
Kiirthatlan, mint a tarack.
Istenről, ördögről, eszményben
A rege képeket maraszt.

Örökre, végkép, menthetetlen
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben
Mindent fölérő áldozat!

Tán mert irígyed e tárgy-limlom.
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arcát a szende liljom,
A rózsa tündér illatát -

Mind követelik vissza tőled,
És vissza kell adnod nekik.
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.

Hóditó szépséged csodája
Még rajtad, élőn, elenyész.
Arcod tündöklő szinpompája
Végkép, örökre odavész.

Hóhér idő, ádáz kezével,
Letörli ajkad bíborát.
Bepókhálózza csuf redővel
Fölséges arcod himporát.

Szépséged oltárából, melyhez
A dicsőség hódolni járt,
Gyászával intő pelengér lesz
- Számodra, újabb ifjuság!

Mind, ami égi egyezményben
Benned remekké egyesül,
Eloszlik, mint felhő az égen,
Örökre föllelhetlenül.

Ledőlt bár, él a képzeletben
Kartágo, fényes Ílion;
Csak szépségedről nem marad fenn
Megközelítő fogalom!

Shakspere, Homér lángszellemének
Kincsei örökkévalók.
Olcsóság: élik ezredévek,
Használják embermilliók.

Csak bübájod, mi mindezeknél
Valódibb, édesb, istenibb:
Tünékenyebb, semmibb a szélnél,
Mely elhal, alig születik.

Halhatlanság, haszontalanság;
Ne tudna rólam senki sem,
Csak szemeidet ragyogtatnád
Odább egy perccel, édesem!

O szörnyü törvény, gyászitélet!
Mit senki nem kerülhet el.
Hogy itt születni oly nagy vétek,
Miért mindennek halni kell.

Hogy az idő, szemed lángjától
Nem ifjodik egyszerre meg;
El nem feledkezik magáról,
S nem örökíti kellemed!

Hogy isten alkotód, ki benned
Fölülmulá egyszer magát,
Nem szán megsemmisítni téged,
S nem osztja véled trónusát!

- Oh csak gyötörj, csak uralkodjál,
Meríts ki minden örömöt.
Feledj, élj, csak ne gondolkozzál,
Sohase lásd meg gyász jövőd.

Tépd a virágot és tipord el,
Hisz uj tavaszra kivirul!
Játszál sohajjal és könyekkel,
Mind csak kéjért cserébe hull.

Ne szánd e korcs, önző világot;
Marcangolj embersziveket.
Nevetik a mulandóságot,
Hervadni látván tégedet!

Minden bünös, hibás e földön,
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön,
Eltörlöd a lét bűneit.

És nem marad fen semmi rólad,
Csak dalomban eszméd, neved.
De, mint az istent, föl nem fognak,
S imádnak bár, nem értenek.

Elmulsz, eláradsz a mindenben.
Csillagba, napba visszatérsz.
Majd látni fogunk részeidben;
Egészben, ah, többé nem élsz...!

S müvészet, képzelet tehetlen,
Hogy örökítse alakod.
Ki festené való szinekben
Verőfényével a napot?

Megosztozik majd ég, föld rajtad,
És szebb lesz, ifjabb a világ.
Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat,
Illatosabb lesz a virág.

S csak sejtenek majd téged abban,
Midőn már én is hamvadok;
Mig szemed fénye szép csillagban
Siromra sírva mosolyog...

              31

Mintha örvény fölött járnék,
Vagy elfödne sötét árnyék;
Egem végig beborulva
Haragosan villámolna;
Virágok és falevelek
Ijedtökben reszketnének;
Rám fekete felhők közül
Űzve gonosz sejtelemtűl
Integetve, esdekelve
Rémült angyalarc meredne;
És azonban ember, állat
Szédelegve futosnának,
Kézkulcsolva, nyöszörögve;
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt kettéhasadna,
S hullana a kénkőzápor...
Ah pokolkín-képes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...

Mégis mindig rád emlékszem!

              32

Találkozunk majd még mi jókor,
Még ide lenn a földön, sokszor.
Ha majd virrasztva őszi éjen,
Hallsz lépteket a falevélen,
Halott alaktalan bus árnyak
- Sír rabjai - sötéten járnak;
Lombkarjai a gyászfüzeknek
Feléd hívólag integetnek;
Ásitozó sötét odúkból
Kelő nehéz, fojtó illattól
A rózsa, liliom megcsapva
Szomoruan fejét lehajtja;
A nagy, döbbentő némaságból
Hozzád rejtelmes szellemhang szól,
S merengve, ringva bús sejtésen,
Gondolsz magast, érezve mélyen;

Ha végre hosszu vándorlásból,
Éjfél után, sötét borúból,
Nagy, tarjagos felhőknek ormán,
Mint fehér szűz a zárda tornyán,
Előjön a hold, s meg-megállva,
Merengve néz a keresztfákra
Mint csöndes őrült, ki andalgva
Magához jő egy pillanatra,
És széttekintvén, amit lát, hall,
Lelkét betölti borzalommal;
Elméje, sebtelt szive fájdul,
És könye sűrűn megered, hull,
Hull egy hideg fehér halottra,
Mint holdsugár a sirszoborra;

Aztán, nem tudni merről és hol,
Valami régi, régi dal szól,
Cseng-bong agyadban és szivedben,
Talán csak ugy az emlékedben...
És tépelődöl, hogy mi nóta?
De egyre távozik, halódva,
Mint búcsuének a tengerben;
És csak azt érzed a szivedben,
És mind azt sugja vándor felhő,
Hogy ami elmult, vissza nem jő:

Majd éjfelenkint, ilyen percben,
Látsz megjelenni közeledben,
Merengve, emlékezve, szótlan,
A messze multba varázsoltan;
S én majdan ujra elmélyedve
Az egykor gyilkos szép szemekbe,
Hol máskor a dölyf lángja égett,
Ott majd csalódott büszkeséged
S egy késő gondolatfény csillog,
És ajkadon lebeg, hogy elmondd;
S holdfénykarod kitárva indulsz,
De szived oly nehéz, aláhuz,
Alá, alásülyedve lassan,
Ahol csöndes, hideg, sötét van...

Mert letelik a szellemóra -
Le, vissza! le a koporsóba!

1856