|
Búcsú
Isten veled
föld, többé nem haza, -
Többé nem nemzet - nép, isten veled!
Te becsületes bölcsõm, te ahol
Most becsületes sírt nem lelhetek.
Isten veled föld, mely gyalázatod
Nagy szégyenében égsz talpunk alatt,
Isten veled lég, megfertõztetett.
Az árulás rút kigyója miatt!
Isten
veled, gyalázatos halott,
Romlottságodban öngyilkos haza!
Nem úgy öltek meg, s hol dicsõ hazák
Szent sírja van, nem temetnek oda.
Meggyalázott, meggyilkolt egy fiad
Ki személyednek viselõje volt,
De átkozott volt méhed s átkozott
Méh becsületes jót nem hozhatott.
Mit
vétkezém én, és nehány derék?
Valóban azt csak, hogy szerettelek;
S mig árulódat az egész világ
Utálata nem szégyeníti meg,
Én szenvedek s utált határidat
Bár kinok közt átkozva hágom át,
Nem átkoz õ, mert hasznodat vevé,
S folytatja másutt átkos vegytanát!
Szülõk, barátok, szerelmem, jövõm!
Mind elrabolva, örökre oda;
És ki rabolta õket el? akit
Náluk jobban szerettem: a haza.
És e haza, mely mindent elrabolt,
Sírt nem tud adni, sírt nyugalmasat, -
Ne égess, föld, ne fojts meg levegõ,
Mig átlépem gyûlölt határidat.
|