A toronyban éjfélt kong az óra...

A toronyban éjfélt kong az óra,
Felébredtem a sötét valóra.
A merev, a néma téli éjben
Csak én vagyok és a kakas ébren.

Gondolok a kedves szeretõmre,
Éppen mostan álmodtam felõle,
Nagyon szépet, mely után csak az fáj:
Hogy az álom a vágynak nem használ.

Lélekvesztõn egy tó közepében
Voltam én a kedvesem ölében;
Kedvesem az égre néz és mondja:
Nagy vihar jõ, itt veszünk a tóba...

Szép beszédû kis okos galambom
Többet is mond, de én alig hallom;
A szememre rózsafelhõ szállott,
Elfeledtem az egész világot.

Csónakunkon, ah - evezõ sincsen,
Gondolom, hogy ezt is mondta kincsem;
De még ez sem hoz szivembe gondot,
„Gyöngyvirágom, csillagom, egy csókot!”

Ezután én nem tudom, mi történt,
Mintha összevegyült volna föld, ég;
Mintha a föld és ég mindensége
Visszaesett volna semmiségbe.

Csillag, nap mind elfogyott az égen,
Mind ott volt a kedvesem szemében;
Olyan égés, ragyogás volt ottan,
(Bárcsak e tûz égne a pokolban.)

Nem tudom, volt-é vihar felettem,
Annyi igaz, hogy az volt szivemben,
Lázas gyönyörûség zivatarja,
Mely kihajtá csónakom a partra -

- Álom, álom - ékes tündérország!
Mikor vált be nálam a valóság?
Szép vagy, szép s tán boldogságod is nagy,
De te inkább gyermeknek való vagy.

Férfi lettem én a kisfiúból
Többet várok én már a valótól...
Nem ohajtom már a lehetetlent,
S tudom, édes vajmi sok van itt lent.

Add meg nékem, amit a föld adhat
Mindazokból, mit világod láttat,
Karjaimban szeretõm - vagy hát ha
Õt nem adod, ne gyötörj hiába! -