1854

László vitéz

      (Ballada)

Csörg a sarkantyú javában
A királyi palotában;
Szól a zene, messze harsog,
Közbe-közbe hangos tapsok.

Úgy zajongnak, úgy tombolnak!
Talán csak nem hadakoznak?
Kedvetölt magyar vitézek
Magyar nõkkel táncra keltek.

- Mennyi erõ, tûz a táncban!
Mennyi lehet a csatában!
Ellenséges nép ha látja,
Nem kerül velük csatára.

Annyi a kedv, hogy valóba
Kevesebb is elég volna;
De hogy is ne mulatnának:
Semmi baja a hazának!

Az a haza, - mert hisz annak
Oly magas értelmet adnak!
Mennyi a bitang, ki mondja:
Haza az, hol jól van dolga.

És õnekik semmi bajuk,
Sok a pénzük, jó a boruk;
És isznak gyöngyös pohárból:
Éljen soká Róbert Károly!

Csevegõ ajk, beszédes szem
Mindenfelé a teremben;
Piros kedv mindenki arcán,
Csak egy aki néma, halvány.

„Arcod halványodni látom,
Mi bajod van, édes lányom?
Mire figyelsz, hallgatózol -
A zene oly hangosan szól!” -

„Nem hallod-e édes anyám,
Itt alattunk a vár alján,
Fenekén a rút börtönnek -
Nagy nehéz láncok zörögnek.

S a vitéz, ki szenved ottan
Utálatos rabláncokban,
Nem tudod-e, hogy jegyesem,
Hogy én csak õt szerethetem?”

Szól a zene, meg-megújul,
Aztán hirtelen elnémul;
Baj esett a palotában,
A legszebb lyány halálán van.

„Magyarország legszebb lyánya”
Szól a magyarok királya -
„Nem akarom halálodat;
László vitéz legyen szabad!”

                *

Csörög a lánc a vár alján,
László vitéz keze-lábán;
Csörög a lánc - de mi haszna!
Talán senki meg nem hallja!

Hozzá ugyan a magasból
Tomboló kedv morajja szól;
De a börtön fenekérõl
Lánccsörgés hogy hallanék föl?

Heted napja van idelenn
A sötét, a szûk üregben
Elitélve - étlen-szomjan
Porrá lenni a láncokban!

S éhnyomor erõt vesz rajta,
Hanyatlik már, gyöngül karja,
Mely a sólyomnál gyorsabb volt
S annyi árulót kioltott.

Mint hûtlen barát, ha baj van,
Hagyogatja lassan-lassan
A rossz tápon testereje -
Csak egy még a régi - lelke!

Büszkesége maradt nála,
Ez virasztja, ez dajkálja,
Hogy majd mint hûséges szolga
Szemét örökre befogja...

Közel van az idõ pedig,
Szeme egyre sötétedik -
Ez is odahagyja, holott
Már neki világosodott.

Bilincseit meg-megrázza
Csak azért, hogy megpróbálja:
Itt van-e még e világon -
E kegyetlen rossz világon?

Börtönét még körüljárja
Búcsúzó szemevilága...
Lába elõtt egy fehér csont...
- Még tünõdik - vaj kié volt?...

Lelke újra elsötétül
Nehéz sejtés fellegétül;
Valami a szemét nyomja: -
Az álom - szelíd bakója...

Feje hátrahanyatlóba,
Ajka reszket, mintha szólna,
Meg-megzördülnek a láncok -
Imádság-e ez vagy átok?...

„Fényes kardom, édes kardom,
Éled már nem villogatom!
Oh hogy a gyülölt kezekbõl
Még egyszer nem vehetlek föl!

Én szerelmem, imádottam,
Kit soha nem csókolhattam,
Ajakamra, majd ha meghül -
Adsz-e egy csókot emlékül?

Hõsök és boldogtalanság
Szülõföldje - Magyarország,
Légy dicsõ, nagy - amilyennek
Álmodlak s nem érhetem meg!”...

                *

Sötét börtön fenekire
Mi fehér ereszkedik le,
Leoldani a láncokat,
Fölkelteni a halottat?

László vitéz, mit álmodtál?
Úgy-e fönn az égben voltál?
Láttad isten fényes arcát,
Üdvözültek boldogságát!

Nyiló menyországajtónak
Csattanását is hallottad -
És hallottad a menybeli
Angyalokat énekelni?...

Nem menyországajtó csattant,
Kedvesed csókolta ajkad;
Nem angyalok énekeltek,
Szép szeretõd beszélt veled...

Hírül hozva szabadságod, -
Róbert Károly megbocsájtott,
S oly csekélység a föltétel,
Hogy ezentul ismernéd el...

Csak - mint illik - essél térdre,
Örök hûséget igérve...
S a hatalmas Csákok ellen
Hadakozzál a seregben...

S még ez éjjel võlegény léssz -
Hallottad-e László vitéz?
Mért nem felelsz hát, mit hallgatsz,
Talán mert nagyon boldog vagy?

Miért nézesz oly merõen,
Mozdulatlan, rémitõen?...
Oh, a halál képe rajtad
Nem volt ennyire irtózat!

Vagy már megvetetted õtet,
Igazán hûn szeretõdet?...
Hova könnyet hullat, forrót,
Mért oly hideg a homlokod?...

László vitéz, László vitéz,
Mire való a hideg ész?
Nagy teher az az igazság...
Becsületszó, hazafiság...

Szép szeretõd ölel, csókol,
Fölment ez a vádak alól;
Minek az a léleknagyság,
Nem követi a boldogság!...

Nem részegít-e meg a csók,
Nem szédítnek meg a hangok
Szerelmesed ajakáról,
„Kegyelmet ad Róbert Károly -

Szabadságod és szerelmem
Lesz jutalmad, gyere velem,
- Róbert fején a korona,
Jele, hogy isten pártolja”...

László vitéz mit cselekve?
Halhatatlan lesz a neve!
Mert oly állhatatos vitéz
Soha nem volt, s tán nem is lész!

„Még egy csókot, egy utolsót,
Hadd legyek egy percig boldog!...
Még egy csókot boldogságom!
Aztán érjen utól átkom!

Elmegyek a csatatérre
Az igazak seregébe;
Meglehet, hogy újra halok,
- Ami voltam - az maradok!...

Nem elég vitéznek lenni,
Hol a kart nem hit emeli,
Nem csatamezõ az, csárda,
Nincsen hõse, csak betyárja!

Eredj, vidd hirül Róbertnek,
Elfogadom a kegyelmet,
Hogy nem börtönben, nem éhen
Halok meg - de csatatéren!

Mondd neki, hogy vegye érte
Üdvöm, szerelmem cserébe...
Hogy csak egy maradt sajátom:
Mit el nem vehet - halálom!

Mondd, hogy gyõzni fog - hogy ott fenn
Nagy védõje van - az isten.
Hogy gyõzelmét sejtve, látva
Mentem a nagy szent halálba...

S most - szerelmem, boldogságom,
Téged a jó isten áldjon!
Irántad kegyetlen voltam,
Ne sirass meg halálomban!

Szeretlek, úgy mint magamat,
De szeretnem úgy nem szabad
Sem magam, sem kedves téged,
Míg hazámnak gondja éget...

Van egy nagyobb parancsolat,
Amely tõled tova ragad:
Becsület és Magyarország...
- Én szerelmem - isten hozzád!”

                *

Rozgony véres mezejének
Oly szomorún szól az ének:
Honnan jõ - a temetõbül,
Vagy a haragos felhõbül?

Árva szeretõnek jajja,
Elesett hõsök sohajja
Elvegyülve a szélvészben
Jár a szomorú térségen.

Jaj de szomorú történet,
Jaj de búsan szól az ének!
A jobbak, az igazabbak
Mind elestek, mind meghaltak!...