Balassa Menyhért

Gyõzedelmi zajjal, fénnyel
Viszi a szép Thurzó Annát
Boldog võlegény Balassa,
- El is ülte lakodalmát.

Mint a võlegény ohajtá,
Gyors, rövid lett a vigalom,
Éjfél tájban a cigány is
Elaludt már a cimbalmon.

A vendégek elrobogtak,
Elfeküdtek a cselédek.
Õs szokáshoz és urához
Híven - valamennyi részeg.

Részeg a vár ura is tán -
Szeme úgy ragyog, világol
És a nyelve oly nehéz lett -
Leirhatlan boldogságtól!

Titoksejtõ csöndes éjjel
Ereszkedik le a várra;
Még a halk szellõ is elbujt,
Mintha valamire várna...

Hallani tán a gyönyörrel
Megtelt szívek dobbanását?
Tündér arcu szép menyasszony
Elsõ csókja csattanását...

Meg is hallaná pediglen,
Oly döbbentõ csöndesség lett,
Röpülése hallik ördög
Pillangónak - denevérnek.

Közbe-közbe hallik egy-egy
Ittas alvó horkantása, -
Most elalszik az utolsó
Világ a vár ablakában.

Ki oltotta el? - talán a
Szép menyasszony halk sohajja,
Melyet egy bús sejtelemtõl
Bántva, sohajtott el Anna?...

Irigyeddé lett a végzet,
Jó Balassa, jaj neked már!
Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert
Kész halál az, ami rád vár!

Elárult a sötét éjjel,
Mely ellenségid takarja;
Háborodva kél föl a szél
S viszi a lángot magasra.

Saját szíved is elárult,
Mért dobog úgy, hogy nem hallod:
Két ezernyi támadó had,
Döngeti a kapud, ajtód?...

Ég a váralj, föl van gyujtva.
Már a kaput ostromolják;
Elviszik majd szép arádat,
Még mielõtt megcsókolnád...

Kétezer jancsár s lovashad
Jött el érte Esztergomból,
Hogy ha kedvesb életed, hát
Mondj le szép menyasszonyodról.

Lásd, hogy halványulnak a kéj-
Lángra gyuladt piros ajkak,
Hallod a fájó sohajtást:
„Ez hát sorsa a magyarnak!

Magyar hölgy hát nem lehet már
Nõje a magyar vitéznek!
Vagy különben mit jelentsen
Ez a gyászos szörnyü végzet:

Még alig telt párszor a hold,
Elsõ férjem, hõs Cseh Gábor
Alig mondta az igent el,
Halni szállt le az oltárról!

Jaj azoknak kik ez átkos
Földön látnak napvilágot,
Nem telik le a magyarról
Soha a nagy régi átok...

Hol a kard, menj halni véle,
De elõbb üsd a szivembe,
Látom, Isten s végezéstõl
Átkozott annak szerelme!”

Fájóbban minden kinoknál
Így panaszlott Thurzó Anna,
Szíve jobban megfájdult rá
S szinte meghasadt miatta!

Mély hangján a fájdalomnak
Szólt Balassa: „Mért bántottad
Szent sebeit egy örökölt
Régi hazafájdalomnak?...

Ha menyasszonyát kell védni,
E szegény beteg hazának
Sebeire emlékezni
Nincs szüksége Balassának.

Magyar leánynak születni
Nagy dicsõség - érdemeld meg,
A veszéllyel te ne gondolj,
Csak azt mondd nekem: »szeretlek«.”

Thurzó Anna lelkesülve
Csókot ad rá válaszképen;
Hõsi bátorság villámlik
Balassa Menyhért szemében.

S kardot rántva, úgy, ahogy volt
Hajadonfõ, öltözetlen
Rohan a vár kapujára,
Hova épen hág az ellen.

Kiriglár bég épen akkor
Tolta föl fejét elõre,
Az aztán a teste nélkül
Hamar is leért a földre;

Többi része pedig ülve
Ott maradt a vár bástyáján,
Mintha segitségre hína,
Hébehóba egyet vágván...

Hanem azt a támadó had
Okosabban magyarázta:
- Vissza innen! hogy ha kedves
Az Isten szép napvilága.

Ezenközben lóra pattan
Menyhért és dörgõ szavára
A fölébredt mámort vesztett
Õrsereg is megy utána

És ameddig Léva égõ
Házai világot vetnek,
Megy nyomába öldökölve
A bomlott futó seregnek.

De amidõn hadakozva
Leérnek a sík mezõre
S a százszorta nagyobb ellen
Kivehetõ lett elõtte:

Saját vakmerõségétõl
Elrémûlve, álmélkodva
Leereszti véres kardját,
Népét vissza parancsolja.

„Hogy szaladnak a bolondok”
- Mosolyogva mond magában -
„Meg ne tudják, hányan voltunk”
S vissza nyargal lóhalálban;

Nyargal vissza, vad zaját nem
Hallja már a harcmezõnek.
Dobogó szivéhez újra
Édes ábrándok szegõdnek.

Hasad a hajnal keletnek,
Fölkel a menyasszony-ágyról
Thurzó Anna és remegve
Néz ki a vár ablakából.

Sovár szeme Balassáját
Keresi: de nem találja,...
Fekete volt, hogy elment, s most
Fehér hab a paripája.

És gyolcs inge, mely fehérlett,
Most piroslik a sok vértõl.
„Ne ijedj meg - szólt Balassa,
Egy csöpp sincs rajt az enyémbõl!...”