Imre herceg
Fehérvártt
királyi palotában
Hadvezérek országos vitában.
A gyülés-teremnek
Szomszédja kápolna.
Szûz szent Imre herceg
Ott imáit mondja.
Szent történetkönyv elõtte nyitva;
Földi ügy, zaj õt nem háborítja.
„Tegyetek, mi tetszik,
Akármit csináltok,
Végezést nem én, majd
Az Isten hoz rátok.”
Ellenség közeleg a határhoz,
Országtanács háborút határoz.
„Herceg a buzgóság
Tán elég is mára:
Veszélyben a haza,
Vezérelj csatára!”
Igy a
nyers vitézek kardcsörtetve,
Szûz szent Imre herceg térdepelve:
„Mit féljek veszélytõl?
Földi ország, vesszen!
Én hazám, országom
Odafönn a mennyben!”
Szent István király betegszik, vénül,
Mert nagy a bú, mely nemes szivén ül;
„Még kihal, megérem,
A nagy Árpád vére...
Vérén vett hazámnak
Bizonyos vesztére.”
Vezérek, nép egy hûséget érez
A nagy Árpád fölszentelt véréhez:
Egész Magyarország
Jövendõje kétes:
Szûz szent Imre herceg
Mégsem feleséges.
Hû követek járnak messze földön,
Napkeletre, háromszáz mérföldön,
Megtalálják végre
A legszebb virágot,
Amilyet a föld még
Vajmi ritkán látott.
S elviszik,
remélve jót elõre.
Tesznek most a végsõ próbakõre,
Szûz szent Imre herceg!
Most vigyázz magadra,
Hogy méltó lehess a
Nem múló javakra.
Imre herceg
keze összetéve,
Elmerülve szentek szent könyvébe...
Elõtte kitárul
Az örökkön élet,
Ekkor jõ elébe
A legszebb kisértet.
Éj
szemével, napsugár hajával,
Földi szépség pokolhatalmával,
Mondja, hogy „szeretlek!
És szerelmem örök!”
Rá szent Imre herceg:
„Távozz tõlem, ördög!”
Szép
királylány, ugy, amiként jöve
Vissza is megy háromszáz mérföldre.
S az ármányos lélek
Nagyot kacag ottan:
„Ily nagy szégyenemben
Még sohase voltam!”
Száll a kétség szent István szivébe,
Könyüs szemmel föltekint az égre;
„Föláldozva ime
Árpád vére, népem...
Nemzetem Istene
Megbocsátsz-e nékem?”
|