Az idõ

      Béranger után

Imádott népem oldalánál
Istennek híve magamat,
Im hangos órám rézszavára
Az õsz idõ meglátogat.
Mint félénk vadgalamb, ki látja
Már a keselyû-körmöket,
Ah! könyörülj! - szólítja szépem, -
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Szemünket rögtön földre szegzõk
Barázdás homloka miatt;
És láttuk eltûnt századoknak
Porát gyors lábai alatt.
És épen egy újabb virágot -
Már hervadót - pillantva meg,
Ah könyörülj! - szól neki szépem -
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„E földön én mit sem kimélek,
Sem a nagy égen odafenn;
Ti csak öregnek ismerétek
Örökké - szóla ridegen.
Mirõl a mult beszél tinektek,
Éltembõl pár napot tehet.”
Ah, könyörülj! - szólítja szépem -
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„Száz elsõ híres nép után
Más száz híres nagy népeket
Sötétség örvényébe küldtem -
Hol ti is eltünendetek.
Én boriték be örök árnnyal
Kialvó csillagfényeket.”
Ah könyörülj! - szólítja szépem -
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

„De mégis a kéj földeteknek
Megédesíti bajait;
És a természet buja fája
Kinyujtja széles ágait.
Törzsén mindennap új gyümölcs hajt,
Mit egyre-másra tördelek.”
Ah könyörülj! - szól neki szépem -
Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Eltûnt, s az állhatatlan kéjek
Látván, hogy élni sietünk,
A feledésnek bölcsejében
Idõt feledtetnek velünk,
De órám hangja emlékeztet,
Hogy álmaink mi rövidek,
És felkiáltok kedvesemmel:
Kiméld szerelmünk, jó öreg.