1855

Bojtár Bandi

Ég a nap az erdõ fölött,
De hüvös van a csalitban;
Ül a szellõ, a madárnak
Lélegzete is alig van.

Rózsabimbó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fûben,
Csak az illat jár az erdõben.

      Csak az illat
      S a tüzes
      Szerelem;
      ”Szivem, rózsám,
      Mulass még
      Énvelem!

      Hideg a fû,
      Selyemlágy,
      Harmatos;
      Minden hallgat,
      De nem ránk
      Hallgat most.

      S mit törõdjem
      Az egész
      Világgal?
      - Telipiros
      A szûröm
      Virággal:

      Szerelemmel
      De telibb
      A szívem,
      Csak te, babám,
      Te magad
      Légy hívem.

      Nem leszek én
      Hûtelen
      Te hozzád;
      Ne iruljon
      Piruljon
      Szép orcád.

      Csak az isten
      Láthat itt
      Bennünket,
      És az isten
      Tudja, hogy
      Szeretlek!”

Szelid a fû, vadvirágos, de mégis
Leteríti Bojtár Bandi szürét is.
Fû, virág közt kígyó, tüske lehetne,
S Örzsikének, puha, gyönge - mindene.
Ha tüskétõl egy csöpp vére hullana,
A nagy erdõt fölgyujtaná miatta!
Pedig a zöld erdõ az õ tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája;
S ha õneki se nyája, se erdõje,
Földönfutó se lenne jó belõle.

Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyáj tilosban jár;
És a vadász rád lesett,
Szegény Bandi, jaj neked!
Ideje nincs szamócának,
És mit hallott?
Mintha epret szakítnának,
Olyan hangot!

Kõmeredt a fa levele,
Nem játszik a szellõ vele,
És mi rengeti a galyt,
A sürûben mi sohajt?
Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése vadgalambnak,
S halk de sûrûn mi dobog?
Talán szívek - boldogok?!...

És kiált a vadász hetykén:
„Ki a sikra hires legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szûröd, vagy...”

Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját türtõztette.
„Nagyságos erdõkerülõ uram!
Könyörüljön most ez egyszer rajtam.
A szûrömet, a szûrömet
Azt nem adhatom, nem lehet!
Ami kár az erdõt érte,
Majd eleget teszek érte.
Eggyel-mással tudja, hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja cifra szûröm,
Nincs egyebem égen-földön,
Ez a járó tanyám, házam,
S ami több, menyasszonyágyam!
Mátol fogva ketten lakunk benne:
Azért kérem, ezt ne követelje.”

De a zord vadász nem tágit:
„Ha szûröd nem, úgy e lyányt itt
Beviszem az uraságnak,
Ez elég lesz majd váltságnak,
Sõt aztán a zálogot
Alkalmasint te kapod!”

És mindebbõl látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok,
Egy kis esze mégis volt.
Hanem azért mégis megholt!

Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak meg helyén volt szive.
És sül a fegyver, villog a balta -
Elesik a vadász - halva.

                  *

Bojtár Bandi nagy búsan
Búcsút vett a nyájtól;
Búcsút vehet maholnap
Az egész világtól.
Összevissza, út nélkül
Jár-kel az erdõbe’,
Törött út vagy töretlen,
Mindegy már elõtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomorú halálra.
Szól a rigó nagy vígan,
De õ nem azt hallja,
Mintha szólna messzirõl
A lélekharangja.
Játszadozik a gyepen
Sudaras fák árnya,
Azt gondolja, fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtõzik
Vadon sûrüségbe,
Leásná talán magát
A föld közepébe.
Mindig egyet álmodik,
Gyûlöletes álmot:
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálveritéket!
Érezi, hogy vére fagy,
De aztán fölébred.

Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünõdik, hogy mit ád
Ennek majd az isten,
Aki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen?
Szegény! egykor õ lakott
Szíve közepébe;
Most helyette ott van az
Akasztófa képe...

                  *

Elmult a nyár, gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehellet.
A lombos, erdõs hegyorom
Most olyan száraz, fekete,
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis cinegemadár szól,
Oly síró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj mi lehet, mit ugy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?

                  *

Az igaz, hogy furcsa egy történet,
No de jó egy esteli mesének.
Nem uj, nem különös valami,
Fájdalom, nagyon mindennapi.
És az olvasó, az egyik ásít,
Szép szelíden elalszik a másik.

Ah, de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztõ árnyak.
A csillagok helyett, terjengõ
Borújában az égnek,
Úgy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhõk gomollya,
Mind fáklyafüst és hamu volna...

Fölijedezve a falevelek
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni...

                  *

És immár nem érzik rajta,
Úri-e vagy parasztfajta?...
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három,
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.

És a tilos erdõ lett
Szabad temetõjük,
Falevélbõl könnyû a
Sírhalom fölöttük.

Nehéz felhõ megkönnyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdõ elgyászolta...