Visegrádon

      Emlékezés Zách Klárára, töredék

Erre vitték, itt a könnye,
Mit hullajta kemény kõre.
Nem lehet-e letörülni,
Itt marad-e mindörökre?

És mi leng amott a szélben?
Ékes fürtje, haja szála...
Úgy viódik vele a szél -
Hogy kitépje, de hiába!

Kitekerte rég a tölgyet,
Tornyot, falat rombadöntött,
És nem bírja elragadni
Ezt a vérre száradt fürtöt.

Rá szakad a terhes felhõ,
Mint a zápor hull a villám,
Gyújt a kénkõ, ragad az ár;
Minden pusztul, fogy a sziklán.

Csak e fürt nem vész el onnan,
Meg az a szép piros szalag,
Hófehér mell piros vére,
Merre a kiséret haladt.

És nem alszik meg az a vér
Feketére soha, soha!
Oly rivó piros maiglan,
Mintha most is egyre folyna.

Megorgyilkolt szûz szemérem
Vére az ott, szégyenlángja,
Örök néma panaszával
Az itéletnapot várva.

És nem vár hiába, oh, nem!
Lesz itélet, nagy itélet!
Jertek ide hallgatózni
S hinni, hogy ha nem hinnétek.

Éjjel, mikor alva jár a
Hold a felhõtornyos égen,
És a föld úgy hallgat, mintha
Féltené õt minden lépten:

Túlvilági némaságban
Integetnek a bús árnyak,
Mintha valami tilalmas
Nehéz titkot ringatnának;

Nyögnek a fák, reng a felhõ,
Sötét száju barlang mormol
Nehéz rémes álma közben
Kisértõ véres napokról.

.....................................

Hallgat a szél, és a várnak
Vaskapuja mégis csattog,
Eszeveszett öreg ember
Vagdalja belé a kardot.

És hörögve szórja átkát;
Mire gúnyosan kacagnak
Az erõszak emlékéül
Maig álló délceg falak.

Délcegek, pedig hiába!
Fogott mégis a sok átok.
Oda van a hatalom, fény.
Oda vannak a királyok.

Oda vannak mindörökre,
És most minden olyan néma,
Csak a mélybõl egy sohajtás,
Egy nyögés hallatszik néha.

Valami nagy fájdalom van
Ide élve eltemetve,
Amit el nem fojthat a sír
Örök halma, sötétsége.

Van itt bánat, van itt átok,
S egy megátkozott reménység,
Mely a vastag éjben egyre
Hiteget, hogy megvirrad még...

Szikla, szikla, büszke szikla!
Minek állsz te, mire vársz még?
Oh ha neked lettem volna,
Elsülyedtem volna már rég!

Fejemen a Duna árja,
Összecsapott volna régen!
Vagy haragos homlokomat
Szétszakítná a düh, szégyen.

Volna arcom mint a tied,
Volna bár oly kemény márvány,
Az egek villámesõjét
Csak nevetném, csak kacagnám.

De a szégyen, a gyalázat
Szeplõit el nem viselném,
Dicstelen, de szennytelenül
Alunnám a Duna medrén...

..................................
..................................