|
Gina
emléke
I
Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverõdõ sugara?
Lehet-e az, hogy csak egyet szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán - talán - hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.
Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett soha nincs
Egész mennyország idelenn...
Ha engemet szeretnél! - oh hisz úgy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...
(1856)
II
Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s
nekem
Valami súgja: nem, soha!
Sötét, de
édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat!
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt...
(1856)
III
Elfogy a
nap, az én napom...
Közeleg a sötét óra...
Oh, ne kérdezz, mi bajom van?
Oh, ne nézz most homlokomra!
Szép vagy és hatalmas - hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...
Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvõ átok...
Ne kutass, ne nézz lelkembe...
Isten õrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!
Nézd a jégfelhõt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égõ virágra;
Keble áthül, megrázkódik...
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...
Õrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tûzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére...
Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitõl megõrülsz, vagy
Elõbb megfojt a nehéz lég.
Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélõdjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?
Hull a
levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?
Ne játsszál
a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdõ szörnyeteg van;
Ne kerülj - vigyázz - elejbe.
Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tõled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velõdet.
Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!
Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyõd ára: kígyó, méreg...
- Légy hiú, én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó;
És ne kérdezz, mit morogtam;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!
(1856)
IV
Ver az
Isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.
El nem
gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.
Szerelem:
mennyország;
Legalább ugy mondják.
Én csak azt tudom, hogy
Nekem mártiromság.
Két szép szemefénye
A csalóka méreg:
Olyan erõs, mégis
Olyan soká éget.
Akárhogyan
éget
El-elnézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?
Én uram
teremtõm
Ijesztenél rája;
Tedd szivére szívem
Csak egy minutára:
Tudom, úgy hozzá ég
Egyszerre az övé:
Magad se veszed le
Soha onnan többé!
(1856)
V
Tied a
dicsõség, hatalom;
Csak mulass emésztõ kinomon.
Kegyetlen fény ragyog szemedben.
Halálra itélt rab - szerelmem.
Rab vagyok
én, rab, de olyan rab,
Aki zsarnokánál szabadabb.
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.
Szenvedek,
de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.
Összetépted az én szívemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz bírónak,
Szerelmemért bosszuállónak!
(1856)
VI
De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh, nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad, édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.
Nem tudom
én, hogy mit gondoljak?
Örömest látnálak boldognak.
Fájna a szivem úgy is; de talán
Csak a magam baját siratnám.
Alig merem
én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki - csak te magad nem.
Legyen
átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...
(1856)
VII
Oh ha bájaidat szereted,
Szeress, kérlek, akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.
Napvilágom,
kelj föl énfölém!
Nézd magad lelkem tûkörén.
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.
- Vagy igen
- csak menj az utcára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!
(1856)
VIII
„Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”
„Meg se rezzenj, ha velõdbe
A féltés villámai ütnek.
Maradj józan, mikor ég-föld
Táncol és forog körülted.”
„Fojtogasd el minden üdvöd,
S ha tudod, felejtsd el õket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jõnek.”
„És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!” Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?...
(1856)
IX
Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged.
(Csak elmondom, hogy mi sors
ér
Vágyaid ha mind beteltek).
„Érjen
annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta.
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad miatta.”
„Majd ha szíved lángért lángol,
Hideg kígyó érintsen meg.
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szívedet.”
„Láss
körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne.
Keress a multban vigaszt és
Ne találj emlékezetre.”
„Ohajts
örök életet, ha
Majd jövõdet halva látod”...
- Oh, szeress! és átveszem mind,
Ami ez áldásban átok!...
(1856)
X
Szegény öreg koldus...
Csak az inség tartja.
Könyörülõ világ,
Könyörülj meg rajta!
Valakinek csendül
A lélekharangja.
Könyörülõ Isten,
Könyörülj meg rajta.
Az én szép szeretõm
Kiadott énrajtam.
Könyörülõ halál,
Könyörülj meg rajtam!
(1856)
XI
Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva.
Akkor sem tiéd a gyõzelem;
Büszkén emelem föl még fejem.
Élj
örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanítják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!
(1856)
XII
Szól a
zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból-bánatból.
Oly szomorú, mint az õszi szél.
Fogy a sugár, hull a falevél.
Honnan e
bús hangok, mely tájról?
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!
Nem is szomorú már, de szilaj;
Nem is sohajtás, de kínos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.
Ide hamar
azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb...
Majd sikoltva fölkacag, nevet -
Egybe szétveti a fejemet.
Most megint
oly csöndes-búsan szól,
Mintha jõne mélybõl, föld alól.
Oh, de mért is marad életbe
Aki egyszer el van temetve!...
(1856)
XIII
Egyszer
megölelni,
Egyszer megcsókolni,
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!
Mit nekem e
rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tõled kérek.
Kedvesem, szerelmem
Az élet mulandó -
Játsszuk ki a halált,
Az örökkévaló.
Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!
(1856)
XIV
Szerelem, szerelem...
Édes ölõ méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...
Ég
vigasztalása:
Gyönyörû szivárvány;
Teremtõ láng hídja,
Rajt a földre szállván...
Balzsama a
sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -
Áldott az a
szál is,
Melyet emléked szõ,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztõ.
Szerelem -
örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...
(1856)
XV
Mint az
erdõ napsugártól,
Én szemedtõl meggyuladtam;
És elégek, mint az erdõ,
Melynek lángja olthatatlan.
Láttatok már erdõt égni?
Oh ez igen ritka látvány.
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan, mint a szivárvány;
És a fojtó
füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj.
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.
Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye.
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz örök fénye...
Ahol egykor
a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgû tûzláng
Legel a gyepen ropogva...
Erdõ, erdõ!
nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!
Átkozott
a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid mézkelyhében.
S minden önzõ és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson;
Legyen átkozott tevéled!
Erdõ, erdõ! fiatal, szép
Égõ erdõ, hamvadozó!
Hozzád én szivem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!...
(1856)
XVI
Oh, hagyj
békét a húroknak!
Ne is érintsd ujjaiddal.
Ha velõmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.
A te zenéd
épen átkos,
Legalább nekem magamnak.
Tán a húrok ujjad alatt
Elváltoznak, elkárhoznak...
Mikor a te
zenéd hallom,
Velõm ég, de szivem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitõl úgy fáj a szegény agy.
Mert
ki-utat, szót nem lel rá,
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa.
És talán jobb! - sejtem, e szó
Vég gyászt hozna a világra.
Mintha a
vén idõ mélyen
Azt sóhajtaná el benne:
Elég volt már! és azután
Többé a nap föl nem kelne!...
(1856)
XVII
Ha szerelem
nincs szivedben,
- Én a mennyrõl már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.
Oh, gyülölj, utálj meg engem,
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Mennykövezd le vad haraggal.
Diadalban
kacagjon föl
Rá a világ, - mit én bánom!
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon.
Szent
György! irtsd ki ezt a sátánt,
Mely szivem lángjából támadt!
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak.
Nem való az
én szerelmem
Sem az égbe, sem a földre;
Nincsen az teremtve csöndes,
Olvadó szelíd gyönyörre.
Pallos és tûzláng kell annak,
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.
Gyûlölj hát - oh, csak ne hagyj el!
Szemedben a pallos és tûz,
Öld vele kínért sovárgó
Szívemet, és csak gyötörj, ûzz -
Ne hagyj itt a földi kínnak,
A közönynek, amely nékem
Utálatosb, mint minden kín
Lenn a pokol fenekében.
S majd ha a kínzást eluntad,
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja -
Mert csak te ölhetsz meg engem!
(1856)
XVIII
Mikor éj van, sötét, néma -
Oh, gonosz, oh, szörnyû átok! -
Senki sem lát, senki sem hall,
Csak én hallok, csak én látok!
Ami van,
azt látom, hallom,
De nem az fáj, nem az gyilkol.
Ami nincs, az kisért engem,
Amit izzó velõm gondol.
A pillangó szárnya rezdül,
A virág kelyhében alva.
Azt gondolom, õ sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva...
És fölöttem
a sötét ég
Ketté hasad, nagyot csattan.
Üt a villám egyre-másra
Vétkes, átkos gondolatban.
Megnyílik a
föld alattam.
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitõl úgy ég
Lélek és test - de el nem ég.
Leggonoszabb, legfeketébb
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül,
Szintúgy harsog, úgy kacagnak...
Hívok istent,
hívok embert,
De nem segít rajtam semmi.
Egy szelíd hang szól a mennybõl:
Higyj! - de én nem tudok hinni...
- Oh, mért
nem mered meg a föld,
S rajta minden úgy, amint van,
Pillangó, virág maradna
Mindörökre mozdulatlan!...
(1856)
XIX
Nem viszem
bánatom
Meghalni közétek,
Nem hagyom - isten ments -,
Hogy eltemessétek.
Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni, mint a rémet,
S hallani fogjátok.
Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdõ közepére.
Ott a szél,
a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!
(1856)
XX
Csak ostorozz, csak büntess engem
Oh, én öldöklõ angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bûnöm nagyon.
Az ég adott látást szememnek,
És én vak voltam - bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hõk, igazak.
Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égetõ, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak - aranyé...
És én okoztam csak neked bút:
Szerettelek nagyon - pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik...
Csak ostorozz, csak büntess engem,
Oh, én öldöklõ angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bûnöm nagyon...
(1856)
XXI
Ha istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgysem hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.
Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfõbb vágyod?
Isten õrizz! - Én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.
Oh, pedig áldásom fogna.
Érezem, hogy fogna rajtad.
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.
Megbocsátnám,
hogy hideg vagy,
Míg szivem érted elvérez;
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, amit érez.
Mégis, ha
áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, vég bucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szivem hullat.
Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, mint most te engem:
Akkor jussak eszedbe én.
Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istenkáromló ajakkal;
Ha majd egykor egy igazán
Hûn szeretõ szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jõjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fû:
Szerettelek, szerettelek.
(1856)
XXII
Én teremtõm - milyen álom!
A felhõkben trombita szólt -
Gábor angyal trombitája -
S kétfelé hasadt az égbolt.
A mennyei sereg élén
Eljött a mindenség atyja,
A halottak föltámadtak:
Állott az itélet napja.
Az isten elválasztotta
A jókat a gonoszoktól:
Balra az elkárhozottak
És a jók ott álltak jobbról.
Mind el
voltak már itélve.
Én maradtam utoljára:
Panaszteli szemmel néztem
A jó isten szent arcára.
Rám tekint
a mindenható:
Én nyugodtan, búsan állok;
Térdre hullván, esdve mondom:
„Igazságot, igazságot!
Én szerettem, úgy szerettem,
Amiként te parancsoltad;
Szeretve volt minden féreg -
Engemet lábbal tapodtak!”
S oh,
csodák csodája! - csak néz,
Csak néz a jóságos isten:
Iszonyú vád lehetett az,
Amit látott szemeimben.
Én úgy vettem észre, mintha
Szánakozott volna rajtam,
S megdöbbenve mondta volna:
„Nem, nem, én ezt nem akartam!
Itt csak annyit kell szenvedni,
Amennyit a menyország ér:
A te fájdalmad nagyobb volt -
A menny neked nem elég bér.
Legjobb fiam, szegény fiam!
Maradj még te itt e földön;
Élj, szeress, és szerettessél,
Uralkodjál hegyen-völgyön!”
És azután kedvesemet,
Ki már az angyalkarban volt,
Karjaimba vezette, és
Hogy szeressen, ráparancsolt.
Az én szép kis vadgalambom
Még akkor is durcás képpel
Nézett föl a jó istenre -
S arra kérte, hogy: menjen el!
De aztán,
hogy mind elmentek,
Ki pokolba, ki a mennybe -
S e világon magunk voltunk:
Ide simult az ölembe.
S együtt éltünk, éldegéltünk,
Csupa csókkal, öleléssel -
Galambom még Évánál is
Hamisabb lett egy kevéssel.
Én minden órában egyszer
Meghaltam, meg fölébredtem;
A halált az ébredésnél
Mondhatom, hogy jobb szerettem. -
Amíg végre a jó isten
Megsokalta boldogságom;
S magához vett mindkettõnket -
Én teremtõm, milyen álom!
(1857)
XXIII
Én nem
tudom, mi lep meg néha:
A nap az égen úgy ragyog,
Mintha különös kedve volna...
És én oly szomorú vagyok.
Oh, pedig énnekem ilyenkor
Oly szépnek látszik a világ!
Az élet egy lánc, melynek minden
Szeme új üdvösséget ád.
S mégis... szeretnék leborulni,
Hogy meg ne látna senkisem;
Szeretnék sírni mint a zápor,
Oly nagyon, oly keservesen.
De a falak visszhangozhatnák,
Szél elvihetné sohajom -
S ha tán nem volna szégyen a könny,
Szégyen, gyalázat a bajom.
Megátkozottabbnak Kainnál
Az ember arca rém nekem.
Gúnyos szemfényök a lángostor,
Mely ûz-hajt hegyen-völgyeken.
A földet ásom körmeimmel,
Hogy belé rejtsem arcomat;
A föld alá hiába búvok,
A sírok férge is kacag.
Nincs hely az égben, nincs a földön,
Hol én kisírhatnám magam:
Tengerfenéken, levegõben
A szerelemnek hangja van.
Isten jósága, nagy kegyelme
Megtölte minden kis zugot:
A temetõfüvek tövébe
Boldog fénybogárkát dugott.
Bujdosván
kerestem szünetlen,
De nem találom a helyet,
Ahol ne volna semmi, semmi,
Hogy kinevessen engemet:
Mert
szerettem, nagyon szerettem
S kétségbeestem én azért,
Kiért ha meghalok bár, engem
Soha nem ismer meg, nem ért!...
(1857)
XXIV
Emlékezem
rá, hogy egyszer
Nagyon soká néztem én rád,
S te is soká néztél énrám -
Hanem csak ujjaidon át.
Mintha csak ma történt volna,
Olyan tisztán, hûn emlékszem;
És úgy rémlik mégis, mintha
Rég lett volna, nagyon régen...
Mintha kérdeztelek volna,
Hogy szeretsz-e hát valóban?
De már nem t’om bizonyosan,
Mondtam-e, vagy csak gondoltam?
És te mintha önfeledve
Hogy szeretsz, azt mondtad volna...
De talán csak visszhangom volt
-
Olyan halkan volt az mondva...
Azután meg
hogy mi történt,
Azt tudom csak: nagy mámortul
Égre, földre tekintgettem,
Azt gondolva, hogy fölfordul -
De te
mindezt elfeledted,
Nem is kérdem, hogy mi volt az?
Az igaz, hogy rég volt, nagyon
Régen... talán nem is igaz...
(1857)
XXV
Szeretlek,
mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek,
mert fölfoghatlan vagy,
Bûvös-bájos fátyol föd el;
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek,
mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fûben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.
Mert te
vagy az úr, te a minden
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak.
Egyetlen, más nélkül való!
Oh, engedd el, ha mi bünöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó.
Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tûrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!
(1857)
XXVI
Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!
Elfeledtem én már mindent.
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.
Oly homályos nekem minden,
Mint aki nehéz álmot lát,
És tünõdik, ha való-e?
Örökké emlékezem rád!
Mintha erdõn járnék, éjjel;
Elõlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék...
Örökké emlékezem rád.
Néha kérdem, vagyok én még?
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád!...
(1856)
XXVII
Indulnak már a barna felhõk,
Az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
Csorogva sír a házeresz.
Majd eljön a víg fecske, gólya
És föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdõ szíve,
Csörg a patak, szól a kakukk.
Majd jelt
ad a kis dalkarmester:
A csalogány a lombokon;
És szól a dal, és égen földön
Áll a közös lakodalom.
Majd belerikkant a rigó is,
És mondja: Rajta, rajta, mind,
Siessetek szeretni, élni,
Hamar, hamar, tél lesz megint!
S majd
illatoznak a virágok,
Szeretnek mind az emberek;
Szeret majd minden nyakra-fõre,
A pillangók és a - legyek...
És ennyi
szerelem, gyönyör közt
Csak búsabb számüzött leszek.
Vigasztalan nagy bánatomnak
Nem találok csöndes helyet.
(1857)
XXVIII
Eltakartam
képed mint kit elitéltem
S emlékezetembõl haragom kivégzett.
Gyarló emberboszu igaz istenségen!
Hogy örökké éljen - föltámad emléked.
Hiábavalóság alakoskodásom.
Játszhatom-e hûtlent, ha szívem reped meg?
Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;
S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!
Leveszem a
fátyolt újra és örökre
Fenséges képedrõl - álljon az oltáron.
Amelynek forrását bûnbánat feltörte,
Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron.
Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,
Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.
Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;
Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!
E világ - hiuság örök csatatére! -
Zajával engem is soká fogva tartott.
Biztam magamat is forgó
szerencsére,
A világ szájából véve a parancsot.
Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem;
Nálad jobb szeretni a szátyár világot!
Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,
Kezed rá örökkön égõ sebet vágott.
S mégis most, midõn már, tudom, késõ
minden,
Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.
Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem,
Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet.
Leégett hiuság hamva homlokomon,
Szivemben aljas kéj büszke megvetése.
És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -
Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!
A tömeg
nevessen - akár megszakadjon! -
Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,
Ameddig nem érti fájó gondolatom,
Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog.
Egyedüliségem zordon átkát higyjék
Mesének, - maradjon az titok elõttök.
Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! -
A te emlékedet - mely engem éghez köt.
Oh, mert
bármi nagy is fájdalmam utánad,
Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem;
Hogy tündérvoltod is titok a világnak,
Hogy az való csupán az én szerelmemben.
Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. -
Imádhatja benned a föld legszebb lányát;
Imádsága egész földi nemzedéknek
Föl nem éri tündér látományom báját.
Oh, maradj erõs és le ne szállj a porba!
Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal:
Hogy rútul hizelgõ hazugok csoportja,
Üres kirakványok álfénye meg nem csal.
Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve,
S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva!
Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe,
Nem éget úgy még sem, mint bûnüzlet máza.
Oh mert,
bárha tündér, hogy te is csak nõ vagy!
Kire még bukás is ejt parányi mézet,
Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy,
Minõt az magára maga nem tetézhet!
Vaj, mi haszna volna képed letipornom,
Megátkozván rajt az olthatatlan foltot?
Hogy e folt lángjától õrült homlokomon
Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!
Oh ég,
véghetetlen! nap, te dicsõ, fényes!
Magasban szeliden mosolygó csillagok!
Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges?
Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok...
E határtalan láng mardosó gyötrelmét,
Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír,
Mely itt vigasztalan átkozza lételét,
Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:
Ha ti oltottatok belém, halandóba
Indulatot, amely végtelen s tehetlen:
Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba,
Hogy siromon békén kacagjon ellenem?...
Ha követve magas fényetek intésit
Én e lomha, sárban el nem tántorodtam:
Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit,
Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?
Úgy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan,
Hogy e lélek benned menhelyre találjon?
Dicsõséged, ó nap, azért homálytalan,
Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?...
S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen,
Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat,
Ahol a csábító és hûtlen pihen:
Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad?
(1858)
XXIX
Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak,
Szerencsétleneknek hogy vallják magokat
Ezek az egyforma többi emberek.
Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak,
Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; -
Mert magára isten senkit nem hagyott.
Hallgatom, és látom könnyebbülésöket.
Tudja ég, hogy én nem irigyelem õket
A megenyhülésért, örömeikért.
Jólesik, ha látom ujjongni az embert,
Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert,
Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.
Nem gyûlölöm én az embereket, nem, nem!
(Vajha okom volna, magam jobb szeretnem.
Ám errõl már sem ég, sem föld nem tehet.)
De miért tagadnám - balgatagság volna -,
Hogy a mások annyi apró baja-búja
Az, mit tõlök mégis úgy irígyelek.
Azok a fájdalmak, a kínszenvedések,
Miket földi sorsuk sziveikbe vésett,
Azok a nagy s mégis szokott panaszok,
Melyeket bús szivök enyhe siralmával,
Könnyeik áldásos nagy ajándékával
Keblökön ringatnak, oh, azok, azok,
Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok,
Gondolom magamban: mi parányi bajok!
Milyen keserédes jótékony sebek!
Különbözõ, mégis mind rokon egymással,
Megenyhíthetõ egy kis vigasztalással,
Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.
Oh, mind, mind e testvér kínok szövetsége
Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne
Azzal, ami ottan testvértelenül,
Vigasztalhatlanság bizonyosságával,
Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával
Örökös tanyát vert egyes-egyedül;
Teremtõjét magát kacagván szünetlen,
Mért hogy ellenében még az is tehetlen,
Mert a már megtörtént nemmé nem lehet...
Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne:
Borulnék az elsõ ember kebelére,
Mondván: bajom társa, szenvedek veled...
Halld az én panaszom, mondd el a tiédet,
Értem én is, te is az enyimet érted;
Follyanak hát egybe rokon könyeink.
Higyjük a szent multat, szeressük a jelent,
Reméljük a jövõt, imádjuk az istent,
S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...
- Ah, de
mind nem így van, s nem is lehet soha.
Mint két különbözõ égitest lakója
Élve egymással nem ölelkezhetik:
Úgy választja ketté az embervilágot
Közöttem iszonyú változhatlan átok,
Melyen semmi égi erõ nem segít.
Mert e nagy világon mindennek van mása.
A bolygó csillagnak lehet holdja, társa;
Gondolatok közt van rokonság, tudom;
Társtalan, magában, egyes-egyetlenben
Csak két dolog van a szörnyû mindenségben:
Égben egy úr, földön az én bánatom!...
(1859)
XXX
Sokat gyötörtél, öltél engem,
S én csak nagyon szerettelek.
Halálos a tõröd szivemben,
Mit vértanúdként viselek.
Egyetlen zsarnok, szép, dicsõ vagy,
Kit imádnak alattvalók.
Te ünnepelt, mindenható, nagy,
S én csak szegény hived vagyok.
Dicsõségednek
mása nincsen.
Te uralkodol egyedül.
Egy nézésedre hódol minden
Kész örömest, föltétlenül.
Hiába
verseng veled a nap,
És pazarol fényt, meleget;
Holt réteken uralkodik csak;
Te szellemek, élõk felett.
Te szép
vagy, édes, mondhatatlan;
Imádott, szeretett, csodált.
És mégis - istenem! - magamban,
Ha nézek elmerengve rád:
Mint fáklyaillat temetõbõl,
Egy gondolat mély gyászba von.
Megered rá a könny szemembõl,
S én szánni kezdelek nagyon.
Mindent felejtek; megbocsátom,
Hogy elhamvasztod szivemet;
Ah, mert hiszen mi az én átkom,
Ha képzelem a tiedet?!
Nem is nekem; - a legdicsõbbnek,
A legnagyobbnak végzete:
Bukása magas isteneknek
Nem oly siralmas, fekete...
Mert semmi sem mulandó, minden
Csak ismétlés, elváltozás.
Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn
Emlékezés, utánozás.
Mi vagyok én tehozzád képest?
Mi szegények e dalok itt!
Hogy írhatnék rólad tökélyest,
Kit ragyogásod elvakít?
S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb,
Dicsõit majdan a tömeg,
S míg koporsómat dulják pondrók,
Kimélik rímelményimet.
Mindennek, ami itt remek volt,
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.
Maga, a
rossz, selejtes földben,
Kiirthatlan, mint a tarack.
Istenrõl, ördögrõl, eszményben
A rege képeket maraszt.
Örökre,
végkép, menthetetlen
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben
Mindent fölérõ áldozat!
Tán mert
irígyed e tárgy-limlom,
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arcát a szende liljom,
A rózsa tündér illatát -
Mind
követelik vissza tõled,
És vissza kell adnod nekik.
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.
Hódító szépséged csodája
Még rajtad, élõn, elenyész.
Arcod tündöklõ színpompája
Végkép, örökre odavész.
Hóhér idõ, ádáz kezével,
Letörli ajkad bíborát.
Bepókhálózza csúf redõvel
Fölséges arcod hímporát.
Szépséged oltárából, melyhez
A dicsõség hódolni járt,
Gyászával intõ pelengér lesz
- Számodra, újabb ifjúság!
Mind, ami égi egyezményben
Benned remekké egyesül,
Eloszlik, mint felhõ az égen,
Örökre föllelhetlenül.
Ledõlt bár, él a képzeletben
Kartágo, fényes Ílion;
Csak szépségedrõl nem marad fenn
Megközelítõ fogalom!
Shakspere, Homér lángszellemének
Kincsei örökkévalók.
Olcsóság: élik ezredévek,
Használják embermilliók.
Csak bûbájod, mi mindezeknél
Valódibb, édesb, istenibb:
Tünékenyebb, semmibb a szélnél,
Mely elhal, alig születik.
Halhatlanság, haszontalanság;
Ne tudna rólam senkisem,
Csak szemeidet ragyogtatnád
Odább egy perccel édesem!
Ó, szörnyû törvény, gyászitélet!
Mit senki nem kerülhet el.
Hogy itt születni oly nagy vétek,
Miért mindennek halni kell.
Hogy az idõ szemed lángjától
Nem ifjodik egyszerre meg;
El nem feledkezik magáról,
S nem örökíti kellemed!
Hogy isten alkotód, ki benned
Fölülmulá egyszer magát,
Nem szán megsemmisítni téged,
S nem osztja véled trónusát!
- Oh, csak gyötörj, csak uralkodjál,
Meríts ki minden örömöt.
Feledj, élj, csak ne gondolkozzál,
Sohase lásd meg gyász jövõd.
Tépd a virágot és tipord el,
Hisz új tavaszra kivirul!
Játsszál sohajjal és könyekkel,
Mind csak kéjért cserébe hull.
Ne szánd e korcs, önzõ világot;
Marcangolj emberszíveket.
Nevetik a mulandóságot,
Hervadni látván tégedet!
Minden
bünös, hibás e földön,
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön.
Eltörlöd a lét bûneit.
És nem marad fenn semmi rólad,
Csak dalomban eszméd, neved.
De, mint az istent, föl nem
fognak,
S imádnak bár, nem értenek.
Elmulsz,
eláradsz a mindenben.
Csillagba, napba visszatérsz.
Majd látni fogunk részeidben;
Egészben, ah, többé nem élsz...!
S müvészet,
képzelet tehetlen,
Hogy örökítse alakod.
Ki festené való szinekben
Verõfényével a napot?
Megosztozik majd ég-föld rajtad,
És szebb lesz, ifjabb a világ.
Hõbb a sugár, fénylõbb a harmat,
Illatosabb lesz a virág.
S csak sejtenek majd téged abban,
Midõn már én is hamvadok;
Míg szemed fénye szép csillagban
Siromra sírva mosolyog...
(1860)
XXXI
Mintha örvény fölött járnék,
Vagy elfödne sötét árnyék;
Engem végig beborulva
Haragosan villámolna;
Virágok és falevelek
Ijedtökben reszketnének;
Rám fekete felhõk közül
Ûzve gonosz sejtelemtül
Integetve, esdekelve
Rémült angyalarc meredne;
És azonban ember, állat
Szédelegve futosnának,
Kézkulcsolva, nyöszörögve;
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt ketté hasadna,
S hullana a kénkõzápor...
Ah pokolkín-kéjes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!
(1860)
XXXII
Találkozunk majd még mi jókor,
Még idelenn a földön, sokszor.
Ha majd virrasztva õszi éjen,
Hallsz lépteket a falevélen.
Holott alaktalan bus árnyak
- Sír rabjai - sötéten járnak;
Lombkarjai a gyászfüzeknek
Feléd hivólag integetnek;
Ásítozó sötét odúkból
Kelõ nehéz, fojtó illattól
A rózsa, liliom megcsapva
Szomoruan fejét lehajtja;
A nagy, döbbentõ némaságból
Hozzád rejtelmes szellemhang szól,
S merengve, ringva bús sejtésen,
Gondolsz magast, érezve mélyen;
Ha végre hosszu vándorlásból,
Éjfél után, sötét borúból,
Nagy tarjagos felhõknek ormán,
Mint fehér szûz a zárda tornyán,
Elõjön a hold s meg-megállva,
Merengve néz a keresztfákra,
Mint csöndes õrült, ki andalgva
Magához jõ egy pillanatra,
És széttekintvén, amit lát, hall,
Lelkét betölti borzalommal;
Elméje, sebtelt szíve fájdul.
És könnye sûrûn megered, hull,
Hull egy hideg fehér halottra,
Mint holdsugár a sírszoborra;
Aztán nem tudni merrõl és hol
Valami régi, régi dal szól,
Cseng-bong agyadban és szivedben,
Talán csak úgy az emlékedben...
És tépelõdöl, hogy mi nóta?
De egyre távozik, halódva,
Mint búcsuének a tengerben;
És csak azt érzed a szivedben.
És mind azt sugja vándor felhõ,
Hogy ami elmult, vissza nem jõ:
Majd éjfelenkint, ilyen percben,
Látsz megjelenni közeledben,
Merengve, emlékezve, szótlan,
A messze multba varázsoltan;
S én majdan újra elmélyedve
Az egykor gyilkos szép szemekbe,
Hol máskor a dölyf lángja égett,
Ott majd csalódott büszkeséged
S egy késõ gondolatfény csillog,
És ajkodon lebeg, hogy elmondd;
S holdfénykarodra kitárva indulsz,
De szíved oly nehéz, aláhuz,
Alá, alásülyedve lassan.
Ahol csöndes, hideg, sötét van...
Mert letelik a szellemóra -
Le, vissza! le a koporsóba!
(1860)
|