Aranykor

      Elõhangja egy költõi beszélynek

Egyenes már a föld, ahol õk pihennek;
Hamva rég elhült a tüzes szerelemnek.
Rohanó fodorral jár fölöttük õsrég
Suttogó zenéjü, tenger vad mezõség.

Rég volt, nagyon régen; nem esztendõ számra;
Újdonúj világ kelt a régi nyomára.
Haj! az idõ nagyot változott azóta,
Roskadozott, vénült... a jó isten tudja.

Csak nem úgy van, mint volt, de nem úgy, mint hajdan!
És ha nincs úgy, hagyján, volna bár csak jobban;
E világ törvénye a változandóság.
Jó helyébe roszabb, rosz helyébe jó hág.

Elenyésznek végre minden földi dolgok:
Beomolnak a rég jeltelen sírdombok;
Összedõlnek egykor bevehetlen várak,
Régiek helyébe nyomban újak állnak.

Szebbek, haj de gyöngék! Omló vár kövébül
Ledéren mosolygó kéjpalota épül;
Szörnyeteggel rakott veszedelmes útak,
Mint a csíkos vászon, szépen kisimulnak.

Rengeteg õs erdõk, tündérek tanyája,
Éhes sáskarajtól tõbül mind kivájva...
Szív helyett gyomornak szolgál a természet,
Nem lel abban senki már gyönyörûséget.

Ami természeti, nem jó az immáron,
Emberkéznek szennye füvön, fán, virágon.
Mi hajdanta termett, most úgy van csinálva;
Rabbilincsre verve istenek munkája!

Vendégfogadó tölgy lombjait levágják,
Mintha szabad sasnak tépdelnék ki szárnyát.
Fösvényül lerántják ereszét a háznak,
Hol utasok máskor menhelyet találtak.

Való, ami való, hogy szépen tenyésznek
Tudományos dolgok s minden mesterségek;
Nagy az ész munkája, gõzhajója, útja:
Csak az ember maga mûve nyomorultja!

Megunott az élet, rettegett a halál:
Vigasztalást egyik se, másik nem ajál;
Nincsen embernek most imádott bálványa;
Nem tud mást szeretni s önmagát utálja...

Kimult e világból, sírba is kisérték,
Minden lelki épség, régi jó vitézség.
Emberek most gépet gyúrnak kardjaikból,
S gépet csinál egyik ember a másikból...

E mostani világ egy éléskamara,
Hol vitézek kardját rosda foga marja.
A helyett most a pénzt rakják hüvelyébe...
Jobb is! nem való a kés - gyerek kezébe!

Ah e satnya korból mirõl szólna a dal?
Emlékezet szárnya! ragadj el magaddal!
Vissza oda, hol nem vas a gyönge embert,
Hanem erõs ember vitte a vas fegyvert.

Mindörökre eltûnt nagy idõ, amelyben
Tántoríthatlan szív dobogott a mellben,
És sírig szerettek gyönge szívû lányok,
Emlékezet! költsd föl ezt a szép világot!

Mint szerelmi kínban nyögõ vadgalambok,
Szebb napok sírhalmán gyászoló bús hangok,
Messze tûnt világnak szele szárnyán jõnek,
Súgva-búgva lombján ezeréves tölgynek.

Temetéskisérõ gyásszal jár fölötte
Árnyas fátyolában az idõ felhõje;
Szemeimre borul csodatévõ álom,
S én a mult idõket, õseimet látom.

Magyarok istene! kedvezz életemnek,
Dicsõséged méltó éneke legyen meg.
Te Kinizsi karját erõvel tápláltad,
Áldd meg énekét a gyönge unokának!

Oszt ha kiváltképen kedvesen fogadták
Énekemet fönn a halhatatlan apák:
- Úgy sem azért tettem, földi hála nem kell -
Vedd föl lelkemet, ha tetszik, énekemmel!