A természetbõl

Lányszív, ha sok a búja, megreped;
Hõs férfié utóbb kõvé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kõszirt állja - és kacag.

Hadd üsse, rontsa, fáradjon bele
Az istennyila: nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Úgysem terem többé virágokat!

Ne is kimélje dacos homlokát,
Nem kér kegyelmet tõle - õ sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme, búja:
Van olthatatlan égetõ boszúja,

Mit magzatként rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán...

Jaj akkor néktek, ellenségei!
Ti környékének pára gõzei!

Kik gyülekezve a felhõsereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe, lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tûzláva mind kicsap,

Alattatok megint, reped a föld;
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok rakásra égeti,
S sírjaitokat is betemeti!