A beduin
Néma síkon
jár a beduin,
Szivében is oly néma kín.
Néma és tán
határtalanabb,
Mint maga a szörnyû sivatag.
Arca merõ tiszta becsület;
Vaj mi bánthat ily nemes szivet?
Tán hogy olyan árva, társtalan,
Ily vadonban így magába van?
Kérdjük tõle: „Ember, jó barát,
Mért sanyargod e rideg hazát?
Mért kerülnöd társas életet,
Szeretõ családot, tûzhelyet?”
Nézd, e tiszta szem hogy elborul,
E szelid arc hogy elkomorul:
„Városokban békót hordanak,
De a puszta örökké szabad.”
„Nemes férfiú, felebarát:
Béketürõk nyernek koronát;
Szenvedõkkel tûr a szenvedõ,
Változik és fordul az idõ...” -
„Türelem, vigasztaló panasz,
Gyáva lelkek keritõje az.
Tûrjön, aki tûrhet frank urat,
De az szolga volt és az marad.”
Beduin,
véged van, fuss, amott
Közelítnek gyõztes lovagok.
Egész
dárdaerdõ vesz körül,
Mi haszna vagy bátrabb - egyedül?
„Egy lábig
kiöltük törzsödet,
Add meg magad, vesd el tõrödet.”
Már e szóra
szóval nem felel,
Életét olcsón nem adja el.
Nyelve
helyett kardja válaszol,
S olvashatni holt vonásiról:
Hogy ha
nyerne száz új életet,
Mind a százszor ekként halna meg.
|