Az apagyilkos

      Hugo Victor után

Egyszer éjjel, mikor a sötét ég alatt
Édes álom minden szemet lezár, altat;
Midõn tanuja csak a nagy, a vak éj volt,
Kanut, amint látja alvó apját, Szvénót,
A tehetlen aggot, õrök, ebek nélkül,
Megölé: „hisz (ugymond) õ mit se tud errül.”
Aztán nagy király lett.

      Harcolt, mindig gyõzve;
Végig a szerencse lett hû követõje.
A diadalbabért kéveszám aratta,
S ha magát a vének gyülésén mutatta,
A legzordonabb arc kiderült, sugárza.
Õs erény, bölcs törvény volt hódító lánca,
Húsz szigetet, s Fiont, Arnhut, Folstert, Monát
Megvevén, ezekkel nagyobbítá honát.
Hûbéri kövekbõl állitott dicsõ trónt.
Legyõzött szászt, piktet, vandalt, amennyi volt,
Le a celtát, poroszt és vonagló szlávot,
Erdõkben üvöltõ sok vad lakosságot.
Babonás iszonyt és runákat kiirta;
A nagy Caesarról csak „mi ketten” úgy szóla.
Szerte áradt a fény sarki forgójáról,
Pusztultak a szörnyek õ nagy haragjától.
Húsz álló éven át, ameddig uralgott,
Hatalmas ijász és felséges lovas volt.
Lábával tiporta a kiveszett hydrát;
Életét egyszerre rettegték s áldották.
Nemzete sokáig büszkén emlegette:
Azon egy telen át hogy megsemmisíte
Három skót sárkányt s két királyt Skaniában.
Hõs volt, óriás volt, s lángész egymagában.

Sorsához egy világ sorsa vala kötve.
...Apagyilkosságát azonban feledte.
Meghalt. Tetemét kõ ravatalba zárták.
Az árhuszi érsek elmondván imáját,
S himnuszt énekelvén, akként nyilatkozott,
Hogy Kanut király nagy, Kanut király szent volt.
Hogy emlékezete égi illattá vált,
S hogy a dicsõültet õk, a papok, látták,
Mint prófétát ülni Isten jobbja felõl.

Este lõn, csönd gyászolt a templomon belõl.
Elhagyván a székes egyházat a papok,
Síri nyugalomban a királyi halott.
Majd azonban fölkél, szemeit kinyitja,
Indul a sírboltból, kezében a kardja.
Mivel ajtó és fal csak köd a léleknek.
Átmegy a tengeren, melyben tükrözõdnek
Elzenõr-, altona- és árhuszi házak.
A sötét úr léptét figyelik az árnyak.
De õ nesztelen járt, lévén csak egy álom.
Szavo, idõrongált bérchez ért immáron.
Ottan Kanut e nagy vadon õshez fordul:
„Te, Szavo hegy, mondván, kit a szélvihar dúl,
Halott-takaróra vagyon most szükségem,
Hópalástodból adj egy darabot nékem.”
Ráösmére a hegy s ellenállni nem mert.
Kanut fogja kardját, az eltörhetetlent.
Összerezzent a bérc az ádáz hõs elõtt,
S az magának szele havából szemfedõt,
Azalatt így szólván: „Rosszul látok, öreg,
Szólj hát, az istenhöz merre vón közelebb?”
A szakadt bordáju, rekedt torku szikla,
Sötét felhõk örök fátylával boritva,
Sötéten szomorún, nem tudommal felelt,
Fagytól gémberedve Kanut csak tovább ment,
Emelt fõvel, fehér leplében, fehéren
Haladott Izlandon és Norvégián át,
Háta mögött eltûnt a homályos világ.
Õ az országtalan király, lélek, szellem
Szemben a mindenség árnyával, mezetlen,
Járt a végtelenben, e rémes csarnokban,
Hol a villám elhal szomorún, lankadtan.
Járt az éjgerinces sötétség hydráján,
A feketeségben éktelen mozogván.
Csillag sehol; mégis rémlik, mintha rája
A vad, merev zûrben valaki vigyázna.
Semmi zaj, csak a mély siket sötétségnek
Végtelen hullámi szomorún rezegnek.
Megy elõre, mondván: „Itt ez a sír, ott a
Mindenható” - s hármat lépvén, szólította
De az éj oly néma, akár a temetõ.
Még szemfedõjén sem lebben meg a redõ.
Csak elõre halad; fátyla fehér fénye
A síri vándornak kalauz reménye.
Mendegél; egyszerre valami a fátylat
Éri, és ott nõ mint egy fekete csillag,
Aztán szétterjed lassan; tapogatja
Kisérteti kézzel Kanut, s tapasztalja,
Hogy oda vér csöppent; félre kapta fejét,
Melyet meg nem hajta soha féltében még.
Szemmeresztve bámult a vak éjszakába,
De fekete a tér, s csöndes: mit se láta.
„Elõre!” mond, s büszkén felemeli fejét.
Amaz elsõ mellé egy ujabb folt esék,
Az is szétterjedvén; és a cimber fõnök
Néz, néz, de csak sûrû éjt lát maga elõtt.
Mogorván, kutatva, mint csapázó véreb
Megint utnak indul; és a harmadik csepp
Hull a takaróra; még sohase hátrált,
De most abbahagyja egyenes irányát,
S kardos jobb karával fedezõbe fordul.
Álmodik-e vajon? Megint egy csöpp vér hull
Fátyolára, keze fejét elboritván.
Újra s másodízben változtata útján.
Mint ki könyvet olvas, levelét forgatja,
Egyet-egyet fordul, s megindula balra.
Egy csöpp vér esik le fehér lepelére;
Visszarezzen s gondol egyedüllétére.
És már visszamenne kõ ravatalába;
Egy csöpp piros vér hull a takarójára.
Most megállapodik, sápad hõsi arca,
S imádkozni készül fejét lelankasztva.
Egy csöpp vér esik rá. Félve imádkozván,
Fuldokló imája rángva elhal ajkán.
Szomorún, habozva elindul lassankint,
S jár e fehér szellem, és pillanatonkint
Leválik egy-egy csöpp vér a nagy homályból
S menthetetlen barnul a fehér szemfátyol.
Remegvén, miként a nyárfalevél, látja,
Hogy terjed el rajt a foltok sokasága.
Egy másik, egy másik, egy más... ó gyász egek!
Útja átvöröslik homályán az éjnek.
Fátyol redõjén ezek a vércsöppek
Elkeveredvén, már vérfelhõvé nõttek.
Megy, megy õ, de egyre, csöppenkint esik, hull
E vér a végetlen, sötét boltozatrul.
Zajtalan, szünetlen, mint ahogy a vér foly
Bitón függõ hulla fekete lábáról.
Hajh! ki sírhatja e rettentõ könnyeket?
A végtelen. - Kanut többé nem tekinget;
Apály s dagálytalan tengerén az éjnek
Halad széke felé mennyei törvénynek.
A homálygomolyban mendegélvén, végre
Sok járás után egy zárt kapuhoz ére,
Honnan csodálatos napvilág fényle ki.
Itten szemeit föl s fátyolára veti.
Az volt ama szent hely, a rettenetes hely,
Honnan Isten csodás fénye szerte lövell.
Belül a hozsannát hallja énekelni.
A lepel vörös volt s Kanut kezd remegni.
És ez okból Kanut visszatántorogván,
Nem mert megjelenni - a hajnaltól futván -
Isten elõtt, kinek homlokán nap ragyog.
Ezért a bús király az éjjelben bolyong,
S nem nyerhetvén vissza régi tisztaságát,
Midõn közelíti ég világosságát,
Mindig érezi a fátylára esõ vért,
S járja a fekete, szörnyû, végtelen tért.