A kiállhatatlan széprõl

      Töredék

Messze, messze, napkeletnek,
Merre nyári felhõk mennek,
Madarak elvándorolnak,
S halni járnak a fuvalmak;
Kék hegyen túl, tengeren túl,
Kiérve a szivárványbúl,
Át ezen s a másik égen,
Töméntelen semmiségen,
Valamikor hajdanában,
Mátyás király fénykorában,
Mikor még a földön
Laktak a tündérek,
Karmazsinban jártak
Sarkantyús vitézek;
Holtig hûn szerettek
Asszonyok, leányok:
Akkorában réges-régen
Ragyogóbb nap járt az égen,
Rózsa virult minden ágon,
Sok megesett a világon.
Ritka volt a szerencsétlen,
S ha valaki az volt épen,
Szomorú lett a nótája,
Mesélt róla a nép szája,
Sokáig, sokáig,
A mohácsi csatáig.
Ottan aztán vízbe halt...
Ott halásztam én e dalt...
Nektek adom, hagyva rátok -
Ha van benn - a tanulságot.

                 *

Egyszer volt egy számadó,
Annak volt egy szép leánya,
Kit neveztek országszerte
„A kiállhatatlan szépnek.”
Annak kelle õt nevezni,
Mert valóban olyan szép volt,
Hogy nem állhatá ki senki.
Aki egyszer rátekintett,
Ragyogó szemébe nézett,
Azt szemével úgy megverte,
Megigézte, megbûvölte,
Hogy az ilyen szerencsétlen
Azután csak neki váltott
Rengetegnek, rónaságnak,
S addig epedt, sirdogála,
Míg szivét mind elsohajtá,
Két szemét mind elkönyezte,
S „Árviola” névvel ajkán
Valahol rideg magányban,
Ahol érte végórája,
Kilehelte árva lelkét.
Oh ha én azt elmondhatnám,
Hogy ha ilyen, hát milyen volt?
Mi csodás az a bû és báj.
Melynek fénye épen olyan
Égetõn ragyog, mint a nap?
No de Isten jól akarta,
Hogy halandó ember ajka,
Teremtõ mûvész ecsetje
Lenne arra képtelen mind.
Mert jaj lenne akkor nektek,
Mai gyönge nemzedéknek!...
Mint a vézna, vad sikárfû
Vizmosott hegy oldalában
Nyárközépi napsugártól:
Gyöngyfekete szép szemétõl,
Annak olvasztó tüzétõl,
Csak ha róla álmodnátok,
Elégnétek, hervadnátok!
Oh, higyjétek el nekem, hogy
Mint a kora hajnalfényben
Fehér liliomlevélen
Ragyogóan rengõ harmat;
Vagy miként a gyöngytengerben
A kristályfehér tajtékhab,
Melyet csöndes éjszakákon
Fölmerülõ kõsziklákon
Titkon a szerelmes holdnak
Epedõ sugára csókdos:
Olyan szép volt, és úgy fénylék
Makulátlan szüz keblének
Szemvakító fehérsége;
És ki azt pihegni látta,
Amikoron egy-egy fürtje
Éjsötétséges hajának
Ott pihent két halma közt, mint
Koromszárnyu hamvas lepke,
Kit szegényt, erõsen édes
Illatával széditett le
Gondtalan víg röpte közben
Szerelemvágyat lehellõ
Nyílni vágyó rózsabimbó:
Mondom nektek jó lélekkel,
Aki látta e fürt árnyát
Visszatükrözõdni hónál,
Habnál is fehérebb, fénylõbb
Keble rengõ tûkörében:
Azt lecsattanó villámként
Járta át a gondolat, hogy
Itt e szép kerek világon
Százszor élni és születni,
Dárius kincsével bírni,
Seregeknek ura lenni,
És azután üdvözülve
A felséges mennyországban
Isten trónja mellé ülni,
Ott örökké fényben élni -
Ah! távol se érne annyit,
Mint e gyilkos szép szemeknek
Ragyogó mosolytüzében,
Itt ez izzó lávaajkak
Velõforraló hevétõl,
Ezek közt a Karrarának
Minden márványát sötétre
Szégyenítõ jégkarok közt
Isteni gyönyörüségben
Elszédülni, elalunni,
El-elhalni,... és azután
Akár végkép meg is halni...
Mit is érne fölébredni?
A mennyekbõl földre esni!
De mit mondok, mit beszélek,
Mi hijába toldom a szót!
Elég volna mondanom, hogy
Fényes, tüzes nyári délben,
Mikor a hûs réti érben
Itatgatta kis libáit,
S maga is lenyujtogatta
A kristálykavics fenékre
Gömbölyded szép tejhablábát,
És a víz mohón kavargott
Körülötte s szédelegve
Keringett, forgott az örvény:
Maga a nap is megállott
Csodájára s láthatólag
Reszketett minden sugára,
Mint a nyárfalevél, a kéjtõl...
De minek is ûzöm-fûzöm...
Száz szónak is egy a vége:
Gyönge ember, anya szülte
Hogyha látta, ki nem állta.
Híre is ment és kerülte
E világi anyamagzat
Mint bûbájost, megigézõt.
Mert ha a közel határon,
Szolgagyerek avagy úrfi
Útnak indult, édes anyja
Igy intette, ótta szóval:
„Eregy, szolgám, jó cselédem,
Járj a bölcs isten hirével,
És ne félj rúttól, gonosztól:
Mert hatalma nincsen annak
Az istennel járó ellen.
De kerüld el messze, messze
A kiállhatatlan szépet,
Aki õriz túl az éren:
Mert ez ellen nincsen mentsvár.
Ha tanyát ver a szivedben,
Ki nem ûzi senki onnan.”

Ilyeténkép egyre messzebb
Félemlítõ híre terjedt
Árviola szépségének,
Veszedelmes szép szemének.
Volt azonban és pediglen
Csak a tõszomszéd határban
Egy kicsinyke csordapásztor,
Egy apátlan árva gyermek,
Ki ugyan magát vallotta
Bandinak, de kit mindenki
Csak úgy szólitott: te füttyös!
Mivel olyan nagyon szépen
Különösen fütyörészett,
Hogy magához csalna véle
Minden nyájat és elõtte
Mindennemü lábas jószág,
Úgy javult, akár a gõböl;
Ennek, hogy nem volt, ki ójja,
Ki eszölje: nem is félté
Senki a veszedelemtõl
A sinlõdve serdült árvát.
Ez oly elszánt vakmerõ volt,
Hogy benéze Árviola
Tûzszemébe bizton-bátran,
S rajta nem fogott a bûbáj.
No de már gyerekkorában
Oly erõs volt, hogy magánál
Kétszer akkorától sem félt... stb. stb.