Végtelenség

Ha járok a sírok között,
- S mikor nem ott jár a halandó?
Van-e a földön talpalatnyi tér,
Hol sírhalom nem domborult?
Van-e füszál, virág a réten,
Mely hulla nem volt egykoron,
S ki tudja, hányszor mily alakban,
Mily szörnyü lét után?
Mert hát mi volna itt lehetlen
Az örökkétartó idõben?

...............................

Örökké, mindörökkön, mindörökké!
Mily iszonyú, rettentõ eszme!
Igen, ha járok a sírok között,
E feneketlen, pokolfekete,
Borzasztó eszme mély örvénye
Szédíti képzetem,
Kétségbe, rémületbe ejt.
Valóba’, nem az elmulás, enyészet -
Az örök létnek gondolatja az,
Mi borzalommal tölti lelkem el...

Ó, ember, ember! ki szeretteid
Emlékkövére, temetõ-kapukra
Aranybetûkkel írod s hirdeted
Vigasztalásképen: „Föltámadunk!”
Amelyre azután, hited szerint
Az örökkévaló élet következik;
Ember, boldogtalan szegény féreg te,
Meggondolád-e, mit jelent e szó,
E gondolatkisértet, fogalomszörny:
Örökkévalóság, halhatatlanság?
Meddig hatoltál, esve, kelve, e
Kétségbeejtõ eszme gádorán,
E végtelen, sötét, vak folyosón?

Nem gondolád-e meg, hogy az idõ,
Az örökkétartó idõ kohója
Mindent megolvaszt; a kínt, a gyönyört,
A menyországot, poklot egyaránt?
Hogy ezeket úgy összekeveri,
Ki-kicseréli, mint álomtalan
Játékos a kártyát, melyet kiosztott?
Van-e öröm, gyönyör, mit az idõ
Unottá, gyötrelemmé, - s fájdalom,
Mit megszokottá, kéjjé nem tehet,
S annál elõbb pedig, minél nagyobb az?

Azt a vérforraló gyönyört, amely
A holt anyagba életet lehell,
Tedd örökkévalóvá s ezredév
- Az öröklét egy röpke pillanatja -
Mulván, talán elõbb, gyehennai
Kiállhatatlan kínná változik.
Igaz, hogy áll ez megforditva is.
És e szerint a kín is megpihen.
De hajh! minõ vigasztalás! Megunni,
Megszokni a pokol tüzét! A kínt,
Melybõl most, ebbõl a kegyelmesen
Mulandó létben, e kivánatos
Utóbbi tünde életváltozatban
Egy pillanatnyi is könyörülõ
Halált hoz, - ezt a száraz vén dadát,
Ki mozdulatlan, néma és sötét
Sírbölcsejébe rejt, hol egy idõre
Elring a fájdalom, elalszik a
Vergõdõ öntudat s szünete van
A kétségbeesésnek. -

      Ugyan úgy-e?
Elring? - Vajon? - És egy idõre bár?
Ki mondja ezt? - A hitvallás, a vak,
A tudománynak, e világtalan
Koldusnak, aki kéregetni
Jár a sirokhoz és be-bekiált;
De hasztalan! Nem kap sötét
Ürökbõl egy szikrányi fényt soha.
Hiába járok én is itt. Hiába
Bolyongok éjjel-nappal hallgatózva,
A sír füvére hajtva fejemet.
Hiába vájom körmeimmel a
Penészes hantokat, virrasztom a
Bonctermek bûzhödõ halottjait,
Vigyázva, lesve választ, jeleket,
Hogy van-e bennük képzelem, tudat...?
Hallgatnak vérfagyasztón.

      És csak egy
Az, ami bizonyos, kétségtelen,
S hajh! ép ez egy, ami kétségbeejt.
Az, hogy vagyok, leszek. Nem létezõvé
Immár nem válhatok többé soha.
Történhetik velem, mit agyvelõm
Gondolni képtelen; lehet belõlem
Örök zsidó, Prometheüsz, pokol
Tüzére, miljom esztendõkön át
Halálkinokra ítélt szenvedõ.
Csak egy dolog, ami bizonyos itt:
Hogy többé meg nem semmisülhetek.
Örök s végetlen e habarc világ.
Nem veszhet el belõle semmi sem.
Minden, mi megvan: megvolt és marad.
Elváltozunk; forgunk, keveredünk
E nagy kazánban, sülve fõve, majd
Láthatlan légparányokká oszolva;
Rohanva a szelekkel, megpihenve,
Suttogva búsan, földieknek
Megfejthetetlen túlvilági nyelven
Zokogva rablétünk panaszait,
Hogy lenni, lenni kell szünetlen;
Hogy nem örök a sír, nincs benn örök
Nyugodalom; nem menhely az, csupán
Szemfényvesztõ csalárd sülyesztõ
A világegyetemnek színpadán.
Hogy ami itten leltározva van,
E lomkamra lajstromábul egy
Láthatlan porszemet ki nem vakarhat,
El nem sikkaszthat maga a mindenség
Mindenhatónak vélt leltárnoka.
Mert hát a végtelenség itt az úr,
Bár önmagával õ is tehetetlen.
Hajh! rettentõ nevét, természetét
Ha akarná sem tagadhatja meg...
Igen, igen, nincs másként, nem lehet.
A végtelenség maga itt az úr,
Vagy ám ha tetszik, úr a végtelenség.
És eszerint teremtés, alkotás,
Teremtõ, alkotó nincs, nem lehet.
Ha volt öröktõl fogva e világ,
Azt akkor senki nem teremtheté.
S ha volt öröktõl fogva önmagától,
Örökké tartónak kell lennie.
Mint semmisíthetné meg önmagát?
Mi végtelen, az csonka nem lehet;
Annak, természeteskép, vége nincs,
Sem itt, sem ott, sem hátul, sem elõl.
Ha végtelen a kezdet, végtelennek
Kell lenni a következésnek is.

S mi nem történhetik meg és mi nem
Történhetett meg már velem ezen
Neveket, számokat, emberfogalmat
Kinevetõ, e kifejezhetetlen
Idõben? Ám képzeljük el kitöltve
Földünk s a szélsõ naprendszer közét
Esztendõszámok millióival,
Az egyetem szédítõ üreit
Megannyi miriád évezredet
Jelentõ összegekkel, és ugyan
Hová jutottunk el... mi áll elõttünk?
Az örökkévalóság összegének
Egy észrevétlenül parányi... az hogy
Egyáltalán mit sem jelentõ száma,
Amellyel ama kifejezhetetlen
Összeg se több, se kevesebb...
Irtóztató! irtóztató!
Mivé leszünk, hová leszünk? Mi van
A koporsók, a sírok fenekén?
Nem csal-e a halálnak látszata;
Nem álnok tettetés-e a merev
Élettelenség? Vajjon a halál
Nem oly szünetidõ-e, mint minõt
A vallató biró kínpadra vont
Vonagló rabnak ad, hogy újból
Életre hozza, s gyógykezelteti,
Jól tartja, hogy kínképessé tegye?
Egy ellenõrizetlen kényerõ,
A mindenség hatalmában vagyunk.
Tehetlen birkák a vágóhidon,
Kik jótevõ kegynek tekinthetik,
Hogy nem tudják, mi végre vannak ott?

Igen, mi végre, mi jogon leszünk
S alkottatunk megkérdezetlenül?

Mert szép e földi lét, tagadhatatlan.
Van itten szenvedés, sok itt a baj.
De mennyivel több a bû és a báj!
Tündérvilág ez, és kivánatos
E siralomvölgy! Vajh ki nem maradna
Itt még jóval tovább? Mily iszonyú
A léttel szemben a halál? mi szörnyû
Az arany napvilágból a sötét, szûk
Féreghazába szállni le! Ki nem
Ragaszkodik e léthöz görcsösen,
Habár elaggott, bár szerencse nem
Mosolyg reá, mezitlábas, szegény?
A mindenség itt összehalmozá
Csecsebecséinek szépét-javát;
És oly rövidre szabta és csalókán
Hajszálra függeszté ajándokát,
Hogy, már ha egyszer itt vagyunk, szeretnénk
Tovább maradni, és egyszerre fáj a
Halál és öröklét eszméje is...
És amidõn átéltük életünk
Tündöklõ délszakát, a sírhoz érve,
Kétségbe, õrületbe ejtõ kínnal,
Villámcsapásként járja át velõnket
A gondolat, hogy mégis jobb leende
Nem lenni, nem születni sohasem!
Vagy hogyha már meglettünk, itt vagyunk:
Elmulni, elenyészni mindörökre,
Mind, mindörökre!... Sírba szállani,
Ahonnan többé nincs föltámadás;
Hol nincsen érzés, nincsen gondolat
És öntudatra ébredés soha -
Soha, soha!

      De hát mit ér, mi haszna
Kopognom a lehetlenség konok
Vaskapuján? Mi haszna verdesem
Fájó, törékeny fejem e kemény,
Áthatlan óriás acéltömegbe?
Szétzúzik ottan észrevétlenül,
Mint egy galambtojás, mit a magasból
Ragadozó vad ejt le kõsziklára.
Hiába, minden lehetséges itt, csak
Nem lenni nem lehet. Voltam, vagyok
Öröktõl fogva, és leszek, parányi
Porszem, de egykoru magával az
Örök idõvel, a csodálatos,
Megfoghatatlan véghetetlenséggel.
Hurcol, ragad magával egyre, lobogó
Sörénnyel, mint az elragadt fiut
Eszeveszett vad paripa, szünetlen
Világok és idõk tünedezõ
Rengetegének tüskén-bokrain...
S mert útjának határa nincs sehol,
Nem állapodhatik meg, nem pihenhet,
Nem fáradhat, nem ülhet el soha,
Mint léglakó parány...

      És e szerint
A sírhalom, e forgó gömb sömörje,
Mely itten domborul, meg elsimul, mint
Egymást üzõ, egymásba olvadó
Tünékeny játszi hab az oceánon:
E sír örökkévalósága csak
Fiókja a nagy véghetetlenségnek;
Csak felvonásköz ama nagyszerû
Drámában, melynek vége nincs, amelynek
Szerzõje ismeretlen, és akit
Hiába hívunk, õ meg nem jelen...
E sírnak éje hát csak emberi
Szûk látkörû szemünk elõtt örök, holott
E nagy világon semmi sincs örök,
Csak maga az egész, az egyetem,
Az idõ és az anyagmennyiség.
Minden, mi ennek része, alakot vált,
Szerepet, életet cserél, idõben
S térben kimért létfordulójaként...
Születnek, halnak csillagok, napok,
De eltünésük még nem elmulás,
Csupán az anyag s alakváltozásnak
Nagyobb idõ s térközre mért neme
Annál, melyet saját testünk parányi
Mindenségében végbemenni látunk...

Igen igen! jó jó! tudom, tudom...
Ez így van, így lehet; de hát mit ér?
Mi mindezekben a megnyugtató?
A végtelenség kínja e szerint
Csak az egészé volna hát csupán, a
Végösszegé, amely nem változik.
A részlegek számára megnyilik
A síri ágy hosszan pihentetõ,
Létfeledõ, jótékony éjszakája.
De hajh! igen, megnyílik, az való;
És hosszu is lesz annak éjjele;
Több mint elég, hogy benne a vonagló
Kétségbeesés kínos görcseit
Gyönyörré változtassa át örök
Egyformaság unalma; ki felel,
Ki mondja meg, hogy mi történik ott,
Ama sötét üregben azután
Hogy koporsónkra hányják a göröngyöt
S magunkra hagynak onnan távozó,
Siránkozó szeretteink? Ki mondja meg
Mi van a sírban, a halál után?
A sír mélyébe hasztalan kiáltasz;
Hiába itt minden rimánkodás,
Sirás-rivás és fogcsikorgatás... e
Gyógyíthatatlan siketnéma hallgat.
A tudomány tántorogva, szédelegve
Tapogatózik ez örök sötétben.
Olthatlan szomja kutatásra készti
A világrend még föl nem fedezett
Nagy titkainak hegygerincein;
Míg végre ismeretvágy, mint merész
Szirtkalauz fölviszi õt oda,
A végtelenség örvényszélire,
Ahonnan aztán azon az úton,
Melyen fölért, nem térhet vissza már...
És ekkor aztán martaléka lesz
A kétségbeesésnek, és csupán csak
Egy menedéke, visszautja van:
Ha megragadja azt a kötelet,
Amellyel a vakhit kinálja meg,
És leereszkedik rajt a sötéten
Tátongó mély örvény fölött, a szûk
De biztos, csendes völgybe, honnan a
Magas égboltra van csupán kilátás,
Amelynek aztán nem kutatja többé,
Csupán imádja titkait, belátva, hogy
Korláttalan hatalmak a tehetlen
Lényektõl, kik még el sem érhetik,
Föl sem foghatják õket, egyedül
Föltétlen megadást fogadnak el.
Hisz és remél tehát föltétlenül,
Megnyugszik és ugyanazon kötélen
Ereszkedik le boldog áhitattal
Sírjába, melynek éjjele elõbb
Kétségbeejté a kételkedõt.

Hajh, hát igen, nincs visszavezetõ
Ösvény egyéb számomra sem, sehol!
Haszontalan és hiábavaló
Minden halandó emberi törekvés:
Bevenni ama titkok várait,
Amelyek kapuin kétségbesés,
Halál és õrület vad szörnyei
Riasztják vissza véges emberi
Elbizakodott képzelem merész,
Öngyilkos rohanásait...

El, vissza innen, e rémûletes
Szédítõ meredélynek peremérõl!
Inogni érzem a talajt, - megindul
A föld alattam; forog a világ;
Szakadozik az égbolt, hullanak
És lenn a mélyben tündöklenek
A csillagok és integetnek
Fenyegetõleg: ember, ember,
Ki ide tévedél, ragadd kezedbe
A hit koporsókötelét szilárdul,
S el ne bocsásd többé soha!