|
A
nyugtalan zarándok
Amoda a kék
hegyekbe’
- Utasok mondják remegve -
Kerülve embert, világot,
Él egy nyugtalan zarándok.
Mintha
félne önmagától,
Futna ki e nagy világból,
Míg lerogy kétségbesetten:
„Oh hogy vagyok, oh hogy lettem!”
Meredek
szirt hasadéka
Sírja inkább, mint hajléka.
Ott beszélget rémes éjjel
Egy kiásott halálfejjel.
Kopogatja,
kérdezgeti,
Esdekelve térden neki.
Rá-ráhajol és hallgatja:
Nincs-e vajjon „gondolatja?”
Egyetlen
butora, olcsó
Ágya egy fenyõkoporsó.
Belefekszik szemlehunyva,
Födelét magára vonva.
Ki-kifut a
temetõbe,
Bekiált a sírgödörbe.
„Sötét ûr, van-é hatalmad:
Adni örök nyugodalmat?!”
Éji szellõ kél zokogva.
„Ez az idõ monológja.
Mit sug a virág fülébe?
Van-e neki, van-e vége?
Mennyi
bolygó egy rakáson!
Örökké forog a nyárson?
Rajta ember, állat, féreg,
Meghal-e vagy újra éled?”
- Pajkos gyermekhad,
nyomába,
Nevet halk, szelíd szavába:
„Õrizkedjetek betûktõl;
Gyilkol ez, hajh! és mégsem öl.”
Az öregek félnek tõle.
Messze térnek ki elõle,
Mély fohásszal: „Így jár itten,
Ki nem hisz a jó istenben”.
Oh, mi bántja, háborgatja,
Mi lehet a „gondolatja?”
Ismeretlen sírja halma
Vajh - ha tudja - nyugosztalja!
|