|
Õszi
tájék
Az égen a felhõ egymást üzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba’.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se
tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?
Az égen a
felhõ egymást üzi-hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdõ, elszállt a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezõkön az árnyék, tengereken hab
Mulik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg
szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a
rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hû szeretõ:
Semmit soha vissza a temetõ?!
Az égen a felhõ egymást üzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
- Majd kigyul a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán
suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!
|