Emlékek

               I

Mikor ottan andalogva
Álmodoztunk a ligetben...
Bár felednem jobb is volna,
Mind hiába, nem felejtem.

Úgy néztél rám, oly szerényen,
Mintha mégis ember volnál...
És ha tündér? - voltaképen
Jobb a többi halandónál.

Jólesett így édelegnem;
Bár utólag egyre bánom,
Hogy - ha már ily Tamás lettem -
Nem volt annyi bátorságom:

A kis gödröt ajakadban,
Játszi fürtöd a hó vállon
Miért meg nem tapogattam;
Hogy mi vagy, való, vagy álom?

               II

Csak ki vele most szaporán
Ez a titkos hajnalóra.
Most megy a tündérkirálylány
Megfürödni le a tóra.

Orgazdád lesz a sötét lomb,
És ne félj a kerge széltül.
Fû, fa, levél mind megbomlott
S reszket az mind esze nélkül.

És a víz vonagló kéjjel
Csókolgatja holdfény-testét.
Te se nézhedd ép elmével...
És ez lesz még a szerencséd.

Elnémulva, bámészkodva,
Mint a többi kövült béka -
Legalább nem bõgsz, torkodba
Rekedvén a „Heuréka!”

               III

Az erdõn a csalogányok
Vígan élnek, szerelemnek.
A pipiskék, a sármányok
Az utakon egybekelnek.

A padon, a fasor alján
Üldögél az ifju vándor.
Bólogató levél a fán
Majd leszédül sohajától.

Haja, mint a szomorufûz
Lóg alá a somfabotra.
Párzó veréb játékot ûz,
Õ meg írogat a porba:

„Kis madárkák, könnyü nektek!
Egyitek sem olyan dõre
Kérdeni: a võlegénynek
Van-e rangja, kutya-bõre?”