Kisértetek

Kik éjfelente sírkertekbõl
Holt halavány emelkednek föl;
Kik, mert e földön mennyet éltek,
Mint megszedett virágra méhek,
E földre vágyva visszajárnak,
E nyugtalan, ártatlan árnyak,
E létsovár, bolyongó lelkek -
Nem õk, akik kétségbeejtnek.

Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak.
Nem úgy van az, mint hiszik, tartják.
A porban a halhatatlanság.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.

Üdvözitõ csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddõ óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A mult nem hozza vissza többé.
Soha többé!
Ha van tudat a túlvilágon,
Én mindig ezt az órát látom.
E hézagot a mult idõben,
Mit ki nem tölt a teremtõ sem,
Mely visszaásit onnan rája,
Mint a halott leesett álla...
És látom, hogy vigyorogja a szót,
Mit a halál belé fagyasztott,
Gúnnyal, kárörvendõn, örökké:
Soha - tudod-e? - soha többé!

Kit örök ifju hajnal képe,
Megújulás bibor mezébe
Öltözködõ vidám tavasszal
Az ébredés meg nem vigasztal;
Ha fényes égen ragyogó nap
Arany szegélyt fest a lomboknak,
S alattuk néma a madár,
Mert vágya, üdve telve már,
S csak néha tör ki kebelébõl
Egy halk nyögés a fojtó kéjtõl;
Ha lábhegyen jár, hallgatózva
A titkokat rejtõ bozótba’
A hõn sohajtó lebke szél,
És mint a méz a méheszárnyon,
Már csak az ingó játszi árnyon
Szállongó illatár beszél
Az isteni gyönyörrõl, melybe’
Erdõ-mezõ alél pihegve;
Ha attól, ami neked fáj itt,
Emléked egy nagyot villámlik,
S egyszerre mind föltûnni látod,
Mit elveszitett ifjuságod;
A tünde lényt aranyhajával,
Halhatlanító ajakával,
Honnan feléd mosolygva, nyitva
Az örök üdv csodája, titka;
S a vágytól, mert azt el nem érted,
Újból, örökké forr a véred,
Forr itt a földön, lenn sirodban,
A menyországban, a pokolban;
Csillag, nap válna porló röggé,
E tûztõl nem menekszel többé;
Ha vagy, ki földön e sort érted,
Im, ládd, mi az örök kisértet...