Jubilate!

Minõ világ, mi nép! Örök hatalmak!
Mint hazatérõ csürhe, hogy rohannak -
Moslék szagát ha szél orrukba hozza,
Egymást elütve, sírva, orditozva,
Hogy ki legyen elõbb a vályunál,
Amelybe aztán menten beleáll;
Mert neki asztal-, konyhahulladék,
Tányérnyál mind nem elég ronda még,
Beléfüröszti mocskos körmeit;
Füszere a piszok, mely édesít -
Rohannak ezek is, pedig talán,
Úgy látom, emberek; és mi után?
Kenyér, fügelevél, tápszer, ruházat?
Hisz neki ebbõl van több, mint elég.
Mind szükséges dolog; piha, gyalázat!
Keresse ezt a pór, hitvány cseléd:
De pár hüvelyknyi hitvány rongy után,
Mely még hitványabb rongy szivét takarja,
És neki büszke kiváltságot ad.
Jogot: megvetni mélyen másokat,
Kiknek „komisz” dologban fárad karja.

Mert ásni, vájni a termõ talajt,
Hogy mindennapra lenne bõ falat;
Megvédni vérrel azt az ellenségtül,
Meghalni névtelen, dicsõség nélkül,
Izzadni másokért - igavonó,
Buta baromnak, parasztnak való.

S a veriték is bûzlik, becstelen;
Tenyér, ha kérges, szalonképtelen.
Vad, hosszu körmöt sem nevelhet rajta
- Elõkelõk mellõzhetlen divatja -
Mit annak jelvényéül visel õ,
Hogy íme õ is munkakerülõ...

Minek keresse õ azt, ami van?
Dicsõ, nemes csak, ami hasztalan.
Kenyér? Fi donc! ebe sem rágja azt.
Keressen, akinek nincs, a paraszt.
De egy szalag, csillaggal vagy kereszttel,
A mellre tûzve, ah! ez megkeresztel
Elõkelõvé, akinek szabad
Kergetni, ami még szebb föladat,
Mert hát bizonnyal még érthetlenebb:
Gázolni azt, mit a szegény vetett,
Vörös kabátban, - nemde martialis?
S novemberben! kaphatnának náthát is! -
Egy falut érõ drága paripán,
- S ha ez kidõl, az még a „stikli” ám -
S ugyan miért? Miért! Hát csak keresd,
Mi semmitérõbb, mi fölöslegesb,
És megtalálod: egy leharapott
Megtépett róka- vagy csak nyulfarok!

Ti gyermekded olympi istenek!
Mik voltatok ti? Ide nézzetek!
Nem érzitek, hogy le vagytok pipálva?
Im a nagyuri juxok netovábbja!

Nos, szív, hazafi-szív, te telhetetlen!
Nem hiszed-e, hogy gyõzni fogsz e jelben?
Vagy nem tudnád, hogy mit jelentene:
Hogy ím hazádnak van már mindene!
Vasút, országos és családi - „görbe” -
Mint mondogatják némely „mokra” körbe;
Közép-, fõ- és népiskolád, amelyben
Tanitanak három-, négyféle nyelven,
Megannyi szebbnél-szebb hazafiságot;
Több nem lehet már államadósságod.

És amit nem látott még a világ,
Országod õrzik idegen fikák;
S még önmagadtól is nem véd-e meg
A németül vezényelt hadsereg?
Van mindened, népem, vagy mégse látod,
Hogy csak a nyúl- és rókafark hiányzott?
Hát ezt meg õk - bár átkozottul drága -
Leteszik ím a - haza oltárára...
Csak ne legyünk durae capacitatis!
Nem pártfogolják õk már a cigányt is?
Rajzot, festészetet a makaón,
A mozgó plasztikát a színpadon;
A klasszikust, ameddig meztelen
Megtoldva azzal még, hogy eleven;
A könyvet? - annak két hibája van:
Hogy nem mulékony, nem haszontalan,
És ami fõ, hogy olcsó is neki,
A dsentri, polgár is megveheti.

A dsentri, úgy-e? a nemes gyerek?
Ábrándozó szegény! Nem ismered
Ezt a kamasz növésü napraforgót,
Kinek létcélja: nézni Maxi grófot,
Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?
Mankón bicegve megy az úri bálba?
Megvan! hahó - mankót vesz mindenik.
A táncterem sántával megtelik.
S van, aki, hogy legyen komoly fitor,
Ép lábát eltöré - excelsior!

S a polgár? Ah, de hát van ez? Barátom,
Harminchat éven át aludtál, látom.
Van itt, ki mondja büszkén: õ paraszt.
Hajh! e hazában ez az egy - igaz.
És voltakép, nézvén nyugot felõl,
A többi is csak még nagyobb, belõl;
A különbség csak, hogy van címeres,
És akinek még ez nincs, erre les...

Megérthetetlen, fölfordult világ!
Majom utánoz embert legalább;
Itt egy majom a másikat majmolja,
Az hogy nem is - ha még csak ennyi volna,
De fényözönbõl porba száll a sas,
Nem kell neki a fenséges magas.
Ott fürdik mint a csirpelõ veréb.
A költõnek babérja nem elég.
Eszét veszíti elsõrendü csillag:
Egy fénybogár után eped, kacsingat.
Elhagyja dicskörös helyét, nem boldog,
Míg nem kap innen egy fületlen gombot...
Abdéra ez vagy Sodoma förtelme?
S én, - én is! - élek, élni tudok benne?
De hát nem volna itt már semmi ép?
Az nem lehet! Van, igenis, a nép.
A nemzet õs fájának törzse még jó,
Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,
Mit megnövelt a mostoha idõ.
De kertészkés levágja majd, s kinõ...
Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élõsdi férget letipor, kimar;
Az ezeréves tölgy kihajt még újra,
Egy fényesebb, dicsõbb nagy fordulóra.
Virulni fog a második ezerben,
Meglombosodva gazdagabban, szebben...
- Hazám, eged bár egyre csak sötétül,
Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...